Persze idáig is láttunk gyámoltalan célozgatásokat, így például címlapfotót orosz békefenntartót sirató hozzátartozókkal, no meg Medvegyev elnök sajtótájékoztatóját az orosz NATO-nagykövet véleményével ellenpontozó brüsszeli tudósítást („Oroszország nyugtat”, 2008. szeptember 3., 9. oldal). Most azonban a Magyar Nemzet c. polgári napilap végre-valahára úgy döntött: befejezi a maszatolást és megmondja a frankót. Vezércikkben leplezi le mindazokat, akik idehaza a globálkarvalykapitalista amerikai imperialisták szekerét tologatják és ebből következően megkérdőjelezik az orosz hadsereg Grúziában megvívott Nagy Honvédő Háborújának jogosságát.

 Sajnos a tettenérés valamiért nem sikeredett teljesre. A lap főszerkesztő-helyettesének tollából előfröccsent vezércikkből például fájdalmasan hiányoljuk Orbán Viktor Grúzia ügyében tett russzofób nyilatkozatainak elítélését – különösen, hogy e nyilatkozatok egyike konkrétan a Magyar Nemzetet támadta. (A mai nehéz gazdaság helyzetben ennek nyilván terjedelmi okai lehettek.) Így csak Németh Zsoltról és Martonyi Jánosról sikerült a leplet lerántani, igaz, róluk – képletesen szólva – a keresztvíz is majdnem lekerült. Jó bolsevikhoz méltó, kitűnően kivitelezett akciót láthattunk: szabadnépesen sejtető stílusgyakorlatot („Martonyi János egykori külügyminiszternek szintén Amerika véleménye az iránytű. Nem biztos, hogy van közöttük összefüggés, de nem kell sokat kutakodni a hatályos cégnyilvántartásban ahhoz, hogy megtaláljuk a nevét is viselő ügyvédi irodát, azt, hogy ... szép számmal látja el itthon amerikai nagyvállalatok, tulajdonosaik képviseletét”), emellett lehelletnyi zsidózást, csak az íze kedvéért („az ugyanilyen, ám a Közel-Keleten zajlódó konfliktusok, az emberi jogok lábbal tiprása elkerüli Németh Zsolt érdeklődését"), valamint az energiapolitika marxista-leninista alapokra helyezését („Oroszország ... hozzánk közel van, eddig is az volt a legésszerűbb, ha onnan vásároltunk földgázt”).

 Kissé komolyabbra fordítva a szót: itt és most nem próbáljuk meg körbejárni, hogy a magyar érdekek pontosan hogyan illeszthetőek be a Caracas–Teherán–Moszkva-tengely világforradalmába. Nem kívánunk belemenni abba a véget nem érő vitába sem, hogy egyesek vajon miért tekintik a magyar sorskérdések alfájának és omegájának az izraeli–palesztin konfliktust – s miért néznek mindent annak szemüvegén keresztül. (Ez végleg szétfeszítené a poszt kereteit, bár beteg közállapotaink hű tükreként valószínűleg csúcstámadási kísérletnek nem lenne utolsó a kommentszámot illetőem.) Lepattanna a déhorvátgábori világképről azon bonyolult közgazdasági érvrendszerünk is, miszerint bármely terméket a vevő szempontjából előnyösebb több helyről beszerezni, mint egy forrásból – különösen stratégiai energiahordozókat. Ehelyett egyszerűen csak tegyük fel, hogy igaza van azoknak, akik szerint Magyarország gyarmati sorsra van ítélve. Nos, ha így van, csendben tegyük fel a kérdést: a huszadik század tapasztalatai szerint amerikai gyarmatnak jobb lenni, vagy orosznak? Mesélhetnének erről például a felszabadítás közben megerőszakolt magyar nők, az elzabrált családi örökség, a malenkij robotból hazatért nagypapák. Vagy akár mi magunk is, visszaemlékezvén kölyökkorunkra, mikor csorgó nyállal léptük át nyugat felé a határt, a markunkat ütő ötven dollárral a szüleink zsebében.

 Persze, Amerikát lehet sok mindenért utálni - jogosan is. De emiatt a komcsi háromperhármas bagázzsal meghitt harmóniában Putyin végbélrózsáját szép rózsaszínre nyalogatni?

 Mit ne mondjunk? Polgári.