Tegnap, mielőtt Ljubljanából pár napra áttettük volna székhelyünket a tengerparti Piranba, a szállodai magazinban látottak alapján úgy döntöttünk, ellátogatunk Bledbe. Bled: a települést, a tavat és a szigetet egyaránt így hívják.

 A szlovén fővárosban még tiszta víz volt minden a reggeli eső után, amikor elindultunk. A hűvös idő inkább korai őszre emlékeztetett, mint nyárra. Az útmenti hegyek tetején hatalmas felhőgomolyok, szórványos napsütés.

 Bled, mint fürdőváros hangulata olyan, mint Monarchia-beli társaié: Grand Hotel, villák, és evezőshajók a tavon - ráadásnak egy évezredes erődítménnyel az oromokon és egy templommal a tó közepén található kis szigeten.

 A tavat megkerülve, egy kempingezős-strandolós öbölhöz értünk. Nem telt el két perc a megállásunk után, s a hirtelen jött nyári zápor fedett helyre kergetett strandolókat és kempingezőket egyaránt.

 Már-már mi is tovább indultunk, de úgy éreztem, ha már itt vagyunk, mindenképpen el kéne látogatni a kis szigetre. Nagyon szeretek természetes vizekben úszkálni, a gyenesdiási strandról nem egyszer úsztam át a keszthelyire. Minden édesvizen jól érzem magam, a Balatontól, a Genázáreti-tavon át a Tiszáig (volt is már szerencsém a balatonföldvári vízirendészethez épp úgy, mint a tiszaihoz).

 Mire nekiindultam, kisütött a nap, ráadásul majdnem folyamatosan zúgott a szigeti harang, egy kicsit hektikusan. Talán turisták rángatták, néhány euróért, mást nem nagyon tudok elképzelni (úgy néz ki, tényleg ők harangoztak, némi jószerencse reményében).

 Az oda-vissza legfeljebb kilométernyi táv igazán idilli volt: béke és magány. Lehetne a Balaton-átúszás is ilyen: de azért sokadmagunkkal sem lesz rossz. Csak a kis sziget fog hiányozni, templomostól, udvarházastól, a vízhez vezető hosszú lépcsősorostól.