Nem azért, mert finnyáskodó puhányként odahagytuk 2002-ben a Balaton déli partját, és a bázist Badacsony mellett ütöttük fel, hanem mert az üzleti szemléletű tenyérbemászás most érte el nálunk a tűréspontot. Szórakoztatógyár és ízléstelenség centrum lett az én hajdan szeretett, lezorrant Balatonlellémből.
Ott kezdődött, hogy 1982-ben az addig családi hangulatú, stéges vízpartot feltöltötték és a kialakított mindegy 500 m széles szabadstranddal kezdetét vette a(z akkor még kelet)német-kompatibilissé tétel. A rendszerváltáskor már a maga mini Las Vegas formájában dübörgött az ipari méretű szórakoztatónegyed (-fél, -háromnegyed) a településen. A kikötőt telerakták vitorlás „parkolóval”, ami nem is lett volna baj, ha egyből nem zárták volna le a kiváltságosok számára a területet.
Az itt látott, számomra még épp felismerhető terület ingatlanfejlesztése tette fel az i-re a pontot: a Yacht klubnak kikiáltott luxus gettó az elzárt rész kibővítését eredményezte, darabokra szaggatva azokat az emlékeimet, amikor '86 körül az Ipari Minisztérium vitorlás sportszakosztályának Optimist hajóosztályán idétlenkedhettünk kiscsávó kollégáimmal az öbölben.
Szocialisztikus nosztalgiámat a karvalytőke hazugságának ostorozásával zárom: de tényleg, szerintetek ilyen színe van a Balaton vízének?
