„Senki nem hallja, nem is akarja hallani / Senki nem érti, senki nem érzi”
(Anima Sound System: '68)

 Intro

 Mindig örülök, ha nálam nagyobb koponyák újfajta nézőpontból tudnak eszmét futtatni egyes végletesen megosztó eseményekről. Örülök, ha nagy ritkán aha-élményt tudak kicsiholni belőlem. És mindig szomorú vagyok, ha ugyanazt a mantrát hallom minden oldalról, újra és újra.

 I.

 Nem értem Békés Márton dühét. A szerző 1968 ellen írt kiáltványával lázadást hirdet a lázadás ellen, de előzőleg leszedi a keresztvizet az elmúlt negyvenakárhány év néhol logikusan, néhol randomszerűen összerakott kultúrtörténeti avagy politikai eseményeiről.

 A májusi Reakcióban a kultúra rovat nagy részét egy '68-at minden oldalról elemző összeállításnak szenteltem volna, vendégszerzőkkel és közös, remélhetőleg újszerű megfejtésekkel. De ez nem valósult meg, és nem is volt alkalmam elmélyülni a témában, így most néhány hevenyészett gondolattal szeretném vitatni fenti szerző nézeteit.

 II.

 Konzervatívok és '68. Régi téma, ismert álláspontok: '68 a baloldali progresszivitás utolsó lázadása, ami elbukott a józan polgárság ellenállásán; '68 az ösztönök felszabadulása, ami általános erkölcsi süllyedéshez vezetett; '68 az ellenkultúra megszületése, ami ledöntötte a régi kultúra oszlopait; '68 a kólamámorban fetrengő, hosszú hajú huligánok... na ez azért nem. De, majdnem ezt is leírta a szerző.

 Mi '68 az én értelmezésemben? Egy szimbólum. Benne rengeteg túlzással, utólagos felnagyítással és elhallgatással; magasztos eszmékkel és egetverő baromságokkal; határtalan rombolásvággyal, fékezhetetlen alkotásvággyal, és még sok minden mással.

 De akkor tesszük a legnagyobb szívességet '68 képviselőinek, ha az egész világot felforgató, nagyszabású eseménynek állítjuk be a történetet. Pedig - bár hosszú távon tényleg nagy hatása volt - valójában olyan nagy dolgok nem történtek azon a tavaszon. Zavarogtak és kukákat borogattak a párizsi diákok? Na és? Azt csinálják Villon óta havonta. Egyenlő jogokat követeltek a feketék Amerikában? Azt követelték száz éve is. Őrült parancsot adott ki Kína teljhatalmú ura? Miért, Csin Si Huang-Ti császár is ezt tette 2200 évvel ezelőtt.

 Magyar szemszögből pedig tényleg nem kell nagy hűhót csapni '68 körül. Mi történt akkor itthon? Szürke zakós bácsik új gazdasági mechanizmust szerkesztettek a Tervhivatalban, egyébként meg a Trabantra gyűjtött és a telekre kezdett kijárni a fél ország. Óvatosan nyújtózkodni kezdtünk a középdurva kádári diktatúrában. Ja, és 30 év után újra bevonultunk Cseszkóba, de sajnos nem tért vissza se Kassa, se Komárom, Eperjes meg végképp nem. És persze rázendített az Illés, de erre majd visszatérek később.

 III.

 Mégis, mégis, az események középtávon sokat alakítottak a máig a világ legmeghatározóbbnak számító atlanti civilizációján. Békés szerint „1968-ban nem más történt, mint az utolsó, a hagyományos életrendhez tartozó fészkek kifüstölése, azaz a kultúra, az életmód és a társadalom közösség-szerűségénnek lerombolása”. Ezek a szavak egy konzervatív szerzőtől méltatlanul sommásak, túlzóak - és alaptalanok. Ha az utolsó hagyományos fészkeket is kifüstölték volna, akkor ma már nem is beszélhetnénk egyházról, konzervatív gondolkodásról, avagy a megállapodott polgári létről, ami tényszerűen nem igaz Európában.

 „Társadalom közösség-szerűségének lerombolása”? Melyik társadalmat, hogyan? A hagyományosan individualista angolszászoktól a közösségibb életet élő franciákig, olaszokig eltér a nemzetek karaktere, és lázongások ide vagy oda, '68 semmit nem változtatott rajtuk. Egyáltalán: kérdéses, hogy a hatvannyolcasok le akarták-e rombolni a közösségeket? A híradások szerint a mozgalom lényege pont a közösségiség volt: a barikádok mögött, a vitaklubokban, a beatkoncerteken épp egy újfajta közösséget próbáltak meg létrehozni. A hippikről nem is beszélve: egyes mozgalmaik épp a legkonzervatívabb, organikus ökofilozófiák mentén kezdték el megszervezni magukat.

 IV.

 És mi ellen lázadoztak ezek a hatvannyolcas kölykök: 1. a hierarchia ellen (hülyék voltak, lássuk be, hierarchia nélkül nem működhet társadalom); 2. a „régi erkölcsök” ellen (megint hülyék voltak: erkölcs csak egy van, volt és lesz, úgy kellett nekik, ha az új erkölcs nevében mondjuk elkommunizálták egymástól a napi fűadagot); 3. a társadalmi elidegenedés ellen (ez - megtisztítva a marxi sallangoktól - máig valós és megoldásra váró probléma); 4. a szexuális szabadságért (kétélű dolog: amennyi felszabadítást, éppen annyi frusztrációt is hozott a szexuális forradalom utáni nemzedékek párkapcsolataiba, lásd a mai szinglivilág problémakörét) és így tovább. A környezetvédelem kérdése is ekkor került először a figyelem középpontjába.

 Az egészet pedig leöntötték egy meglehetősen zavaros ideológia szósszal: kommunizmussal (brr), maoizmussal (broáf), keleti tanokkal (hmm), és akár jézusi gondolatokkal is. Ugyanakkor minden jóérzésű konzervatív elfogadhatja azokat a törekvéseket, amelyek egy értelmetlen háború (Vietnam), a gyengébb népek kiszipolyozásán alapuló kolonializmus, a fogyasztói társadalom pazarlása ellen léptek fel, vagy éppen az emberek számazásra való tekintet nélküli, törvény előtti egyenlősége mellett kardoskodtak (és itt nem az emberek egyenlőségéről beszélek). Békés Márton viszont mindezt egy kalap alá veszi, és úgy vet el minden, az akkori időben kritikusnak számító véleményt.

 Így veti el egy jelzővel („felforgató”) az egész frankfurti iskolát is, ami azért bonyolultabb képlet ennél. Jól teszik a konzervatív gondolkodók, ha vitába szállnak ezzel a nagy hatású ellenoldali megmondókörrel, de akkor szívesebben olvasnánk disztingváltabb kritikát róluk. Marcuse példaként említett Egydimenziós embere például nem elsősorban a forradalmi elitről, hanem a fogyasztói társadalom ÉS a szovjet kommunizmus személyiséget és a kritikus gondolkodást sorvasztó tendenciáira hívja fel a figyelmet. Ez minimum vitára késztet, de itt most be is fejezem, mert nem vagyok filozófus, csak egy firkász. Szmájli.

 V.

 Hatvannyolc politikai hatásait könnyebb elemezni: tisztes távolból rámutathatunk hibáira és egyes igazságaira is. Kulturális szempontból viszont jóval nehezebb: ugyanis hatvannyolc kulturális világában élünk mindannyian. Negyven éve virágkorába lépett az ellenkultúra, amely azóta teljesen átalakította az euroatlanti civilizáció (és gyakorlatilag az azt másoló egész világ) tömegkultúráját. A beatköltészet, beatirodalom és popart éppenséggel kevesek mulatsága maradt, de a beatzene a későbbi pop alapjainak lefektetésével az egész világon elterjedt. Az pedig csak nézőpont kérdése, hogy az ellenkultúra legyőzte-e a kultúrát, vagy éppen az ellenkultúrát zabálta fel a szórakoztatóipar, amely mögött nagyon is a régi-új establishment áll szerte a világban.

 Az is nézőpont kérdése, hogy a folyamatosan hanyatló nyugati kultúra újabb bizonyítékát - vagy épp ellenkezőleg: az akadémikus viszonyokba belemerevedett európai kultúra alulról szerveződő vérfrissítését látjuk-e az eseményekben?

 Szerintem a kettő között van az igazság: az Óvilág kultúrája - amerikai áttéttel - az egész világon domináns helyzetben van mind a mai napig, miközben az azt tartó pillérek - '68 romboló tevékenységének is köszönhetően - repedeznek. Ugyanakkor az alkotás szabadságát, az elefántcsonttoronyból kiszabadított művészet lehetőségét, és végső soron a punk Do It Yourself (csináld magad) kreativitását is '68-nak köszönhetjük. Furcsa dolgok ezek: destruktivitás és kreativitás; kábítószerfüggőség és tiszta tudat; hatalmas távlatok és teljes céltalanság egyaránt keveredik '68 kulturális örökségében. És Békés Márton a régi értékek megsemmisülését siratja, pedig a régi értékek is ott vannak mindenhol: megmaradtak, csak a helyüket keresik ebben a posztmodern világban.

 VI.

 Negyven év telt el azóta. '68 ott van szüleink bakelitlemezeiben, az újságok címlapjain, esszékötetek tartalomjegyzékeiben, a tévé képernyőjén, mindenhol. Horkay Hörcher Ferenc ezt írja a Heti Válaszban: „mára megmásíthatatlanul kultúránk szerves részévé vált '68 szép és hamis legendája és a hátországát jelentő tömegkultúra.” Teljesen egyetértek vele. Az egymást követő nemzedékek számára - és ez a legfontosabb - '68 bizony hagyomány lett.

 A hagyomány ellen pedig nem lázadunk. Nézegetjük, kóstolgatjuk, elemezzük, kikeressük belőle a nekünk fontos értékeket, elvetjük a szerintünk mára elavult, használhatatlan ideákat. Próbáljuk újrafogalmazni a konzervatív értékeket a poszt'68 világban. Nem csak mi, hanem a nyugati országok vezető jobboldali politikusai is. Sőt, Orbán is, erről próbáltam írni tavaly a Magyar Hírlapban. Ha konzervatívok vagyunk, akkor a múlt egy részét sem szabad eltörölnünk. Kritikusnak kell lennünk vele szemben, ez kétségtelen.

 De minek lázadjunk? Akkor csak hozzájuk hasonulunk.

 Isten ments, hogy történelmi szükségszerűségről beszéljek - de mégis, halkan jegyzem meg: lehet, hogy '68-nak meg kellett történnie. '68 a választás lehetőségét kínálta az embereknek - és kínálja ma is. Mindenki eldöntheti, hogy a polgári létet avagy egy másfajta életet választ magának. A felelősség magunkon múlik. De a választás lehetősége a szabadság előfeltétele. 

 Outro

 Ígértem, hogy visszatérek az Illésre. Nos, ez a zenekar, alig tíz évvel '56 után behozta a beatzenét és '68 egyes üzeneteit a Vasfüggöny mögé. Bródy kora huszonéves fejjel írt szövege és Szörényi éneke együtt számomra annak bizonyítéka, hogy az ezer dolog miatt kritizálható '68 üzenetének egyedül itt, a szögesdrótok közé zárt Káeurópában lett volna értelme. És lett is: maga a szabadság volt ez a zene az itt rekedt fiataloknak, köztük Illés-rajongó apámnak és anyámnak. Nehezen tudjuk mi ezt már értékelni, Márton. Mi már „jól öltözünk, dolgozni járunk, kocsira gyűjtünk”, ahogy írtad. Innen, a „szabadság szemszögéből” ez könnyű. Az ő fiatalkoruknak csak a szabadság ígérete jutott.

 Ez is '68.

„Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz, értsd végre meg!
Láss, láss a szép szavakon át!
Igen, láss át a csábító mosolyokon!

Lásd, hogy csak bemázolt deszka az imádott bálvány.
Azt mondom: láss, mert sorsod csak így érted.
Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!”