Ezen tűnődtem, amikor (nem így hívják ám) Sanyi barátom esküvői meghívója kiesett a postaládámból. Elvetve azt az opciót, hogy ő magányosan intézi a legénybúcsú szertartását, arra gondoltam, miért nem lesz semmi. Aztán meg arra, hogy mi lehetett volna tényleg. Minimálprogram gyanánt legalább egy XXL-es sörözésnek bele kellett volna férni. Az olyan ártatlan. De valószínűleg ez sem lesz. Mint ahogy nem lesz a plasztik lasztik tulajdonosának térdeltetése sem, ezért nem is linkelnénk a legenybucsuk.hu szakmai oldalt. Pedig manapság már a legutolsó kistelepülésen is ez a trendi. Tudatvesztéses húsvásár, ami azért – valljuk be – a végső igen kimondása előtt erős felütésnek tetszik. Ha elfogadjuk a legénybúcsú egyenlő szopatás (nota bene baszás) axiómát, akkor fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon egy jó asszony mindent megbocsát-e, vagy már a házasság hajnalán elülteti a kételyt férje önkorlátozó képességével szemben. Szóval, hogy úgy emberileg, mint sportszakmailag minként értékelhető a legénybúcsún elért ilyen vagy olyan teljesítmény. Tanult néprajzos kollégám is a rá jellemző fingom sincs arcifejezését öltötte fel, amikor a legénybúcsú eredetéről érdeklődtem. Netes kutakodásom is többnyire adult oldalakra vezetett, vagy olyan honlapokra, amik nem elégítették ki mindenben tudományos igényeimet. Hogy sznob lettem-e, vagy öreg, ezen még tűnődöm egy ideig (a szerkesztőség melletti kocsma teraszán nagy intenzitással Budapest-stagelő angol munkásosztály órákon át tartó, kevéssé artikulált huhogását is a mérlegre helyezve).
