„Na, erre lecsapok!” - mondja Vitéz László a NOL-on a cikkbe szúrva megjelenő hirdetésben - én meg követem a bábfigurát, virtuális palacsintasütővel sújtva az SZDSZ sárkányára.
I.
Az első menet nem is olyan könnyű, mint aminek látszik: Fodor Gáboron ugyanis nehéz fogást találni. Karaktere a rendszerváltás óta része a magyar közéletnek: ő az a politikus, aki mindig ott volt, és mégse volt ott. A Fidesz második embere volt egykor, majd rövid időre kulturális miniszter lett, de névtábla-ügye miatt megbukott. Ez is majd' másfél évtizede történt. Az SZDSZ-ben is örök második lett: szerepe a hangadók és a valódi potentátok között a szimbolikus jelenlétre és az SZDSZ pozitív üzeneteire redukálódott. A tavalyi - elcsalt - elnökválasztáson pedig alulmaradt Kóka Jánossal, ezzel a töményen antipatikus, állammal csencselő neoszadeszos yuppie-val szemben. Ráadásul a kárpótlásként kapott környezetvédelmi posztról (ami növelte népszerűségét) Kóka és Gyurcsány, a két emblematikusan sötét figura játszmája miatt kellett rövid idő után lemondania.
Fodor Gábor az maradt, aki mindig is volt: talonpolitikus.
A magyarliberálisok titkos fegyvere, aki majd visszahozza az SZDSZ-t a sírgödörből, aki simulékonysága és szimpatikus személyisége miatt népszerűséget hozhat az elkisgazdásodó pártnak, akit még a jobbszélen is mértéktartással gyaláznak, és így tovább. Fodor most újra megpróbálkozik az elnökséggel, előveszi magát a talonból, és az előzőleg elképzelt forgatókönyvek szerint vázolja fel politikáját a Népszabadságban megjelent írásban.
II.
Fodor felütése így hangzik: „az SZDSZ bajban van, mégpedig jókora bajban. Támogatottságunk hoszzú ideje nem tudja a bűvös öt százalékot megközelíteni, vidéken folyamatosan veszítünk pozícióinkból, évről évre kevesebb ember tud azonosulni politikánkkal.” Így van, ez tény, egyetértek diagnózisával. Fodor így folytatja: „Abban viszont már nincs egyetértés - csak tanácstalanság minden oldalon -, hogy miként jutott a rendszerváltás programját adó párt ebbe a helyzetbe.”
Nem gondolom, hogy minden oldalon tanácstalanság lenne. A politikai küzdőtér jobb felén, vezető politikusoktól az egyszeri válassztópolgárokig meglehetősen egyértelmű vélemény él az SZDSZ-ről, mint pártról (a liberalizmust, avagy szabadelvűséget, mint eszmerendszert válasszuk külön ettől). A vélemény részletes bemutatása igazából jobbos újságírói közhelygyűjtemény lenne, de néhány alapvető kijelentést nem úszhatok meg.
III.
Az SZDSZ a rendszerváltás egyik vezető pártja volt, amelynek ősbűne a posztkommunista nómenklatúra pártjával való koalícióralépés lett. A korábban felettébb antikommunista SZDSZ elárulta a rendszerváltozás valódi értelmét, amikor a Demokratikus Charta segítségével kivezette a karanténból az MSZP-t, majd 1994-ben - pusztán hatalomvágyból - az amúgy is abszolút többséget szerző szocialisták mellé betársultak a kormányzatba. Ez a lépés biztosította és biztosítja mind a mai napig a pénzcsapok nyitvatartását és a sokéves kormányzást a liberálisoknak, de ugyanez a lépés tette kispárttá az addig nagynak számító SZDSZ-t.
Sokan ismerünk bősz fideszeseket, sőt, akár polgári körösöket, akik 1990-ben még elkötelezett SZDSZ-esek voltak. A szavazati arányokat vizsgálva kiderül: milliós nagyságrendű tömeg pártolt el a liberálisoktól, amikor feladták antikommunizmusukat, és a szembenállás helyett a nómenklatúra (a Hálózat) mellé álltak. Széles tömegek soroltak át a jobboldalra, amit friss erőként az addig az MDF és az SZDSZ között (de az utóbbihoz közelebb) álló Fidesz szívott fel magába. Fodor Gábor ne legyen tanácstalan: ez a lépés a legnagyobb szeget jelentette az SZDSZ ácsolás alatt lévő koporsójába.
IV.
És jöttek a további szegek: a magyar közéletnek van néhány olyan, akár katartikusnak nevezhető pillanata, amely lakmuszpapírként mutatja a különböző szervezetek és közéleti személyiségek nézeteit. Az SZDSZ koalícióra lépett a posztkommunista, pufajkás múltú Horn Gyulával. Az SZDSZ támogatta a titkosszolgálati múlttal rendelkező Medgyessy Pétert. Az SZDSZ kiállt a 21. század magyar történetének egyik legsötétebb szimbolikus döntése, a határon túli magyarokra kimondott gyurcsányi NEM mellett. Az SZDSZ támogatásáról biztosította az őszödi beszéddel lebukó, ezzel erkölcsi hullává váló Gyurcsány Ferencet.
Ne felejtsük el, hogy az SZDSZ korábban emblematikus figurái sorra hagyták el a pártot az imént sorolt lépések hatására. Fodor Gábor majd' minden döntésnél kitartott a többségi álláspont mellett.
Ha Fodor Gábor tanácstalan, miért ennyire alacsony az SZDSZ népszerűsége, és miért van ekkora ellenérzés a választópolgárok többségében, akkor ezen gondolkodjon el. A komplett jobboldali (fideszes) szavazótábor hallani sem akar az SZDSZ-ről (valljuk be: egy részük konkrétan gyűlöli a pártot), ugyanakkor a szocialista szavazók jelentős hányada se szimpatizál a liberális párttal (és ez a hányad egyre növekszik, ahogy az MSZP-bázis az idősebb, szegényebb rétegekre korlátozódik).
V.
Az SZDSZ egy lehetetlen párt. Persze Abszurdisztánban élünk, így nem meglepő a párt sokszínűsége, amit Fodor a dolgozatában annyira dicsér: „ebben a pártban összefért - az akkor konzervatív - Tamás Gáspár Miklós, a szociálliberális Eörsi István, a jobboldali Tölgyessy Péter és a szegények támogatásáért mindenhol kiálló Solt Ottilia is.” Tudom, fölösleges a tankönyvszerű ideológia számonkérése a reálpolitikában mozgó pártoktól, de érdemes arról beszélni: egy normális nyugati demokráciában az SZDSZ ún. jobboldala és az ún. baloldala a politikai spektrum két szélén helyezkedne el.
Nem túlzás az összehasonlítás: olyan ez, mintha Németországban egy pártot alkotnának a szabadpiacos ottani Szabad Demokraták és a radikális-ökobalos-szociális Zöldek. Egy ottani Kóka és egy ottani Solt Ottília valószínűleg engesztelhetetlenül gyűlölnék egymást... Egymást szinte kizáró ideológiák, eszmerendszerek találkoznak ebben a pártban, így nem csoda, hogy leszűkült szavazótáboruk. Hogy mi tartja össze őket? A félelem a közös ellenségtől, sokak megfogalmazásában: a másik Magyarországtól.
VI.
Itt érünk el a legérzékenyebb témához. Belenyúlok a méhkasba, mert miért is ne? A magyar politikát most már történelmi mértékű megosztottság sújtja: körülbelül száz éve tart a népi-urbánus vita, erősen kapcsolódva a zsidó-nem zsidó ellentétekhez. Azóta nem létezik egységes múlt- és jelenkor-értelmezés, és nem létezik közös jövőkép sem. Nem kérdés, hogy az SZDSZ mely hagyományokból nőtt ki, és melyek mentén határozza meg magát jelenleg is. A SZDSZ az urbánus értelmiség pártja volt hosszú ideig, és bár mostanában (köszönhetően Kóka politizálásának) az intellektuális hátországtól is eltávolodtak, nem kérdés, hogy éles helyzetben ki mögé sorolnak vissza (lásd az aktuális, veretes Bauer-, Váncsa- és egyéb írásokat).
Ez az évszázados, feloldhatatlan vita és az elkülönült hagyományrendszerek vetélkedése a 21. században is lehetetlenné teszik az objektív elemzést. Aki családja, származása, társadalmi kapcsolatrendszere miatt belenő az egyik táborba, az előrecsomagolt nézeteket, világértelmezést, társadalmi előítéleteket kap ajándékba saját hálózataiktól. Voltam én már „mocskos zsidó eszdéeszező” és „komlexusos parasztorbánozó” társaságban egyaránt. A tábormentalitás olyan erősen meghatározza ezt a két csoportot, hogy már az is üdvözlendő, ha gesztusértékű tapogatózások, kapcsolatfelvételek történnek egymás felé. Kérdés, mire elég ez?
Azt viszont nem szabad elfelejteni: bár a két csoport egyes hangadói hajlamosak negligálni, levegőnek nézni a másik magánmítoszait, nézőpontjait, sérelmeit, de a két tábornak most és a jövőben is együtt kell élnie ebben az országban. Amikor az SZDSZ, mint párt alkonyáról beszélünk, az nem azt jelenti, hogy a liberalizmus és a szabadelvűség kihalását tartanánk üdvözlendőnek. De ezt az eszmerendszert egy arra méltatlanná vált, sőt a liberalizmust csak torzulva képviselő párt tűzi saját zászlajára - ami jócskán megkopott mára.
VII.
Az SZDSZ hátországáról is ejtsünk néhány szót: az ideológiailag szembenálló belső csoportok mellett a háttérhálózatokat is kétfelé választhatjuk. A liberálisok gazdasági háttéremberei fikarcnyival sem jobbak a többi párt táskás embereinél. Kóka, Demszky, avagy Wekler, Kuncze és a mögöttük álló gazdasági figurák egyaránt mutyi-Magyarország méltó örökösei. Nem csoda, hogy általános közutálatnak örvendenek: a történeteket mindannyian ismerjük, több szót nem is érdemes vesztegetni rájuk.
A gazdasági játékosok mellett pedig ott van a liberális értelmiség, akik radikális jobbosok tízezrei szerint maguk az ördög szolgálói, de legalábbis a haza elárulói. A liberós értelmiség hálózata (amely a leegyszerűsítő véleményekkel szemben belső ellentétektől terhes) az elmúlt rendszer tűrt avagy tiltott urbánus entellektüelljei közül nőtt ki. A rendszerváltás során és után viszont az undergroundból a szellemi tér csomópontjaiba kerültek, hogy aztán ők maguk emeljék ki az MSZP-t és a mögötte álló gazdasági erőket az elzártságból. Az elmúlt húsz évet ismerők és a nálam jóval tapasztaltabb, idősebb értelmiségi olvasóink pedig jól tudják, hogy a balliberális-jobboldali Kulturkampf során előbbiek hogyan viszonyultak utóbbiakhoz, hogyan tartott össze (tart még ma is össze) és hogyan szorított ki másokat a hálózat. A helyzet annyiban változott, hogy húsz év alatt lassan, de biztosan kiszélesedett a jobboldal szellemi hátországa. A kölcsönös sértettséget és a mély, egzisztenciális okokra is visszavezethető ellentéteket nem fogja Fodor nyitottságra hívó politikája feloldani.
VIII.
Keveset beszélnek erről, pedig szerintem az SZDSZ (és a mögötte álló értelmiség) legnagyobb bűne, avagy tévedése az volt, hogy az egyetlen lehetséges pillanatban nem tettek semmit a népi-urbánus megosztottság felszámolása érdekében. Ez az egy pillanat pedig - szerintem - a Fidesz 1995 és 1998 közötti felfutása és az Orbán-kormány első évei voltak. A Fidesz egyszerre volt népi és urbánus, plebejus és polgári - ugyanakkor következetesen antikommunista párt, amely talán képes lett volna arra, hogy az évszázados megosztottságot meghaladva új, közös jövőképet adjon Magyarországnak. Emlékszem, a '98-as választások utáni első Magyar Narancs is óvatos várakozással tekintett a Fidesz-kormány elé.
A tábormentalitás azonban győzedelmeskedett: rövid türelmi idő után összezárt a balliberális értelmiség, és a Fideszt visszaszorították a népi-nemzeti jobboldalra. A Fidesz fogyatékos kultúrpolitikája szintén felelős volt a visszarendeződésben, de úgy vélem: a felelősség, khm, 70-30 százalékban oszlik meg, és a ballibek felé billen a mérleg. Emlékezhetünk: a máig tartó orbánführerezés, fidesznácizás abban az időszakban indult meg, amikor a Fidesz holokauszt-emléknapot vezetett be az iskolákban és minden neonáci mozgolódást betiltottak. A radikális jobboldalról máig kritizálják, hogy a Fidesz hiábavaló gesztusokat tett azoknak.
A balliberális értelmiség elzárkózott a Fidesztől, amely így részben kényszerűen, részben szántszándékkal előbb tisztán jobboldali konzervatív, majd a siker érdekében - a társadalom attitűdjét felismerve - szociális-baloldali irányban bővítette politikáját, amelyben a korábbiaknál jóval kevesebb szabadelvű-liberális nézet érvényesül. Ennek ellenére a magukat szabadelvűnek vallók többsége máig Fidesz-szavazó maradt, ami szerintem az SZDSZ fent felsorolt ősbűneinek köszönhető.
IX.
Fodor kinyitná az SZDSZ-t minden irányba, de valószínűleg csalatkoznia kell: a brand annyira sérült, és annyi ellenérzés van a választók döntő többségében, hogy nem fog sikerülni az SZDSZ feltámasztása. Fodor drámája az, hogy hitelesen vezethetné egy szélsőségektől mentes, polgári középpárt liberális szárnyát, de önmagát bezárta egy, a választók 95+ százaléka által nem kedvelt-elutasított-megvetett kispártba.
Egyszeri reakciósként egy könnycseppet fogok sem hullatni a magyarliberális pártért. Az SZDSZ szavatossága lejárt, húsz évnyi - számomra nagyobbrészt vállalhatatlan - politikája felett eljárt az idő. Vezető politikusaik pályafutását látva mind a libertárius-szabadpiaci, mind szociálliberális irányzatuk hiteltelenné vált.
Ettől még szükség lenne egy vállalható liberális pártra, amely nem a százéves népi-urbánus vita mentén határozza meg magát, és mentes lenne az SZDSZ sötét alakjaitól. Ez persze egy vágyálom.
Előbb pukkanjon az a rég behűtött pezsgőm, amivel az SZDSZ parlamentből való kiesését fogom ünnepelni. Fodor cikkcímét parafrazeálva: nyissuk ki? Inkább üssük ki az SZDSZ-t!
