Rettenetesen irigylem a lengyeleket, mert készítettek egy ilyen filmet. Megtehették, aztán az emberek megnézték, utána pedig Oscar-díjra jelölték a fájdalmukról és igazságukról szóló drámát.
Ma az Andrzej Wajda által rendezett Katyn című film bemutatóján jártam. (1939. szeptember 17-én a Szovjetunió megtámadta Lengyelországot, fogságba ejtették a lengyel hadsereg több mint 200 ezer tisztjét és katonáját. 1940 márciusában 22 ezer lengyel hadifoglyot végeztek ki a katyni erdőkben. A tömegsírokat 1943-ban a németek feltárták, majd még abban az évben, amikor a szovjetek újra elfoglalták a térséget, akkor megváltoztatták a történelmet, és a németekre fogták a gyilkosságokat. 1990-ig Lengyelországban nem lehetett az igazságról beszélni.)
Persze sírtam, mert megható az örökre szétszakított családok története. Meglepődtem, hogy mennyire korrekt a film, szinte minden karaktert bemutat, ami létezhetett abban a korban. Örültem, hogy van egy olyan ország - nem is olyan messze -, ahol feldolgozzák a múltat, ahol szuperprodukció készül a kommunista rémtettekről.
A sajtótájékoztatón Artur Zmijewski, a főszereplő beszélt arról, hogy már Berlinben és Moszkvában is bemutatták filmet (Lengyelországban eddig hárommillióan nézték meg). A lengyelek azt szeretnék, ha az oroszok elismernék, hogy a Szovjetunió Katynban népírtást követett el, az erről szóló vita még nem ért véget.
Lengyelországban egyébként minden második családot közvetlenül érint ez a tragédia. Wajda édesapját, Zmijewski nagyapját is ott végezték ki.
Megkérdeztem a főszereplőt, hogy náluk vannak-e még a felszabadító szovjet hadseregnek emlékművei? Azt mondta: nincsenek, csak sírok, de a feliratok nem nevezik már őket felszabadítóknak. Az ott elhunyt katonákat pedig megilleti a végtisztesség. Láthatólag nem értette, hogy ez itt miért kérdés. Én sem értem.
Tehát nézzétek meg! Holnaptól vetitik az Urániában.
Ui.: még eldicsekednék azzal, hogy lengyel nevem van. A dédapám onnan jött, ahol van igazság.
Az utolsó 100 komment: