„Este megyek jutúháromdére a szinemasziti ájmexbe az Arénába” - ezzel a mondatommal leptem meg a reakciós kollégákat tegnap. Röhögtek egy jót, majd részletesen elismételtették velem, hogy mit is akartam mondani. Ezt kitárgyalva végül el is jutottam a fenti intézménybe, ahol megélhetési fákkal és antifákkal súlyosbított honunkban talán először éreztem azt, hogy 2008-ban élünk.

 Értsd: a jövőben.

 Mert gondoljunk vissza gyerekkorunkra: azt képzeltük, 2008-ban már biztosan lebegő autókkal fogunk a csillogóra kiglancolt főváros felhőkarcolói között cikázni, és esténként háromdimenziós filmeket fogunk nézni a moziban. Na, az utóbbi legalább bejött.

 Ha jól számolom, a reakciósok többsége, Kytintől Ács Feriig jutúsnak számít. Ez persze természetes is: aki a U2-t nem szereti, az csakis rossz ember lehet, hehe. A zenekar mára intézménnyé vált, amely nagyjából a negyedik nemzedékből kanyarít ki masszív, világméretű rajongótábort. Bono maga is egy egyszemélyes, megosztó intézmény: harmadik évtizede egyendúlyoz a hitelesség és a pozőrség határán, de épp ezért szeretjük a vén ír szájhőst.

 A U23D a zenekar 2005-ös turnéjának latin-amerikai koncertjein készült. A turné neve Vertigo, azaz Szédület volt - perfekt cím a 3D-élményhez is. A háromdimenziós technikának hála Bono izzadságcseppjének makrofelvételétől kezdve, százezernyi egymás hegyén-hátán ugráló latino totáljáig mindenről tűéles képeket kapunk. A kép és a hang tökéletes, hallucinogén összjátéka miatt egyszer azt hisszük, belógattak minket a cintányérok közé, máskor a képernyőből kiforduló húszméteres basszusgitár elől húzzuk el a fejünket, majd azt hisszük: ugrálni kezdtek az előttünk ülő nézők - pedig az csak a 3D technikával elénk varázsolt argentin rajongótábor volt! És a koncerten használt, több mint száz négyzetméteres kivetítő grafikus, szöveg- és fényjátékáról ne is beszéljünk.

 A show beharangozóját itt megnézhetitek, de ez persze nem hasonlítható össze a totális, háromdés élménnyel.

 A zenére nem kell sok szót vesztegetni: a világ egyik legjobb rockzenekara adja elő 14 legnagyobb slágerét, amiket mindenki ismer és szinte mindenki szeret. Nem is ragozom tovább: újabb szintre jutott el az audiovizuális szórakoztatás, minden zene és technika iránti rajongónak kötelező a film megtekintése - a többieknek pedig erősen ajánlott. A háromdimenziós koncert után enyhén lenyűgözve üldögéltünk tovább, a hangulatot egy alattunk ülő mókamiki beszólása jellemezte a leginkább: „na menjünk, a többi százezer ember már kiment!”