Az Index játékvezető-tanfolyamos írását olvasva nekem is eszembe jutott rövid játékvezetői pályafutásom néhány története.Körülbelül tíz éve, gimnazistaként jelentkeztem a Zala Megyei Labdarúgó Sz9vetség játékvezetői tanfolyamára. (Korábban a ZTE sokadik utánpótláscsapatában, majd az iskolai csapatokban játszottam egy darabig: világosan látszott, hogy nem én leszek a magyar, de még a zalai labdarúgás nagy csillaga sem.) A néhány hónapos felkészülés után nem jelentett különösebb gondot sem az elméleti vizsga, sem az állóképességi tesztek: aztán már mehettem is a megyei első osztály serdülő-meccseit vezetni.
Mai fejjel visszagondolva, a helyi foci világa kitűnő allegóriája a magyar valóságnak. Napi gyakorlat volt, hogy a játékosok egy része edzője tudtával hamis igazolással jelentkezett játékra, sok játékvezető pedig nem nagyon feszegette ezt a kérdést. Szintén hallgatólagos megállapodás volt arról, hogy a spori nem nagyon oszt lapot a fiataloknak, vagy ha oszt is, a jegyzőkönyvezéstől már eltekint. Volt is nagy értetlenkedés és „nálunk ezt nem szokás” megjegyzések, amikor lánglelkű tizenévesként a mérkőzések előtt egyesével ellenőriztem, hogy összhangban vannak-e az igazolások és a játékosok, a meccsen lapokat osztottam, utána pedig szépen beírtam még a pirosakat is a jegyzőkönyvbe.
A meccsek nagy részét falvakban tartották, ezért jóval korábban el kellett már indulnom: kis falumból bebuszoztam Zalaegerszegre, onnan pedig a házigazda községbe. A hétvégi kistelepülési tömegközlekedés már akkor sem volt különösebben intenzív, pláne nem igazították a serdülőmeccsek kezdési időpontjához, így általában egész szombatos program volt egy-egy dirigálás. A busz érkezése és a meccs kezdete közti időt a helyi kocsmában olvasgatva vészeltem át, miközben a félkarú rablókon és pókerautomatákon a család havi jövedelmének megduplázására készülő figurák dolgoztak megszállottan. Még ez volt a hálásabb helyzet: a meccsek előtt még nem neheztelt rám senki - a visszajáratra való várakozás néha már feszültebb hangulatban telt.
Maga a mérkőzésvezetés azért volt különösen kemény dió, mert a serdülőbajnokságban partjelzők (ma: asszisztensek) nélkül kellett végigcsinálni az egészet, csak néha kísért el egy-egy idősebb kolléga segíteni. Az ember rohangált fel-alá, mint a mérgezett egér, de még sokszor így is csak sejtése volt arról, hogy a gól előtt lesen várta-e az átadást a középcsatár. A játékosok pedig sokszor korukat meghazudtoló módon agresszívek voltak, úgy fizikailag, mint verbálisan: hozzászoktak, hogy nem kapnak lapot, eltiltást meg pláne. Ehhez képest én olyan reformdühvel osztottam a lapokat, mintha már akkor megsejtettem volna valamit a tíz évvel későbbi Fair play-kampányból. Amennyire emlékszem, minden meccsre jutott legalább egy kiállítás, és jóval több figyelmeztetés. Az eredmény: pályafutásom rövidsége ellenére is több csapattól jelezték, hogy nem szeretnék, ha vezetnék még meccset náluk.
Konkrét párharcokról csak néhány emlékem maradt. Az egyik egy Andráshida-Bocfölde (?) összecsapás volt, ahol a vendégek gólját érvénytelenítettem les miatt, így a hazaiak nyertek 1:0-ra. A meg nem adott találat után a vendégszurkolók (értsd: a vendégcsapatot elkísérő szülők) végig fenyegetőztek, hogy mi mindent fognak velem csinálni. A legemlékezetesebb meccsem pedig az volt, amit elhalasztottam: 1998 novemberében egy zalaegerszegi pályán Zalaegerszeg-Kertváros játszott volna (az ellenfélre nem emlékszem). Aznap hajnalban történt a zalai gázkitörés, a levegőben érezni lehetett a szúrós záptojásszagot, ráadásul olyan hírek jöttek, hogy készülnek a kertvárosiak kitelepítésére. A két edzővel való megbeszélés után úgy döntöttem, hogy nem játsszuk le a meccset - pechemre néhány kilométerrel arrébb, Zalaegerszeg egy másik pályáján viszont megtartottak egy másikat.
