"We drank from the serpents vine, now we live in another time" (Wolfmother - White Unicorn)
Tudom én, hogy sok hivatalnok-multiszolga reakciós blogolvasó senyved attól, hogy az öltöny-nyakkendő szorítása alatt még mindig ott dobog az acélszív. Az elnyomott rocker-én aztán autóban üvöltetett Irom Maidennel vagy AC/DC-vel kompenzál, mielőtt hazaérve újra elcsendesülne, ahogy azt Elfekvővárosban szokás.
No de hadd kedveskedjünk nekik egy egészen fiatal, de bődületesen friss és energikus rockot toló bandával, az ausztrál Wolfmotherrel. Nekem speciel hónapok óta a kedvenceim. Bár az első és eddig egyetlen lemezük még 2006-ban jelent meg, nem sokan ismerik nálunk őket. Terjesszük hát az igét!
A Wolfmother abszolút nem eredeti. A Wolmother abszolút eredeti. Ők is rájöttek arra, hogy már nincs semmi új a nap alatt, tehát visszanyúltak a gyökerekhez: zenéjükben egyesítik a hatvanas-hetvenes évek fordulójának szinte összes hardrock bandáját, a Led Zeppelintől kezdve a Black Sabbathon és az AC/DC-n keresztül Jimi Hendrixig, de még a Pink Floyd hatása is befigyel.
Harmincöt évvel ezelőtt a Tökéletes Rockzenekar lettek volna. De mégse epigonok: szintetizáltak mindent, amit érdemes megőrizni és tovább játszani. Hárman vannak, egy kiváló, szólózni is merő énekes-gitáros, egy billentyűs-basszgitáros és egy kőkemény dobos. A hajszás Woman, a hendrixes riffekre épülő Dimension, a himnikus White Unicorn, a sivatagba kimenős-pszichedelikus Mind's Eye, és a személyes kedvenc, a grúvos-villanyorgonás Love Train leszedik a fejedet, sört töltenek a poharadba, napfényt lőnek a szemedbe, és feltöltenek energiával, ha már úgyis csak napok kérdése a tavasz.
Aztán kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be, irány a tenger, és szóljon a rock, ami öröck.