A magyar nemzet nem létezik.
Hogy a poszt-december ötödikei trauma okozta keménységet finomítsuk, inkább úgy fogalmazunk: immár három éve magyarságnak nevezett politikai közösségről csak fenntartásokkal beszélhetünk.
Elsősorban nem azért, mert az urnákhoz elfáradó magyar választópolgárok egy tekintélyes része a kettős állampolgárságról szóló törvény megalkotása ellen szavazott (noha nem ők voltak többségben, az igenek mégiscsak nyertek). Nyilván sokfajta magyarázata van a nemmel való voksolásnak, de meggyőződésem, hogy a primitív, kádári bendősoviniszta érvekre hajazó gyűlöletkampány nélkül jóval kevesebben húztak volna az ikszet ebbe a rubrikába. Ha pedig ez így van, a felelősség azoké, akik a magyar állampolgárokat munkahelyük, nyugdíjuk elvesztésével riogatták az igen győzelme esetén. Ha tetszik, a politikai elit egy része ilyen-olyan megfontolásoból (stratégiai kezdeményezés visszaszerzése, az új vezető pozíciónak megszilárdítása, ideológiai arcél erősítése) a magyar nemzeti szolidaritás még létező kötelékeinek szétvagdosásához látott neki.
S csak az idő mutatja meg igazán az akkori nem kampány álságosságát. Három évvel később Romániából minimális korlátozással jöhetnek hozzánk munkát vállalni, s nem emiatt van romokban a magyar államháztartás. A nyugdíjrendszert pedig 2004-ben sem fenyegette veszély (már aláírás előtt volt az egyezmény, amely szerint a Magyaroszágra áttelepülő román állampolgárok nyugdíját és sürgősségi betegellátását is a román állam fizeti).
A határontúliakban meg bennünk, igennel szavazókban azonban ottmaradt a tüske. A szolidaritás felrúgása, meg az idegengyűlölő kampány emléke még akkor is fájdalmas lesz, amikor a mostani miniszterelnök már régesrég nem lesz hivatalában, s csak a különösen lelkes politológia-hallgatók írnak majd működéséről szemináriumi dolgozatot.
