Bár a Mester tegnap párásodó tekintettel jelentette be, hogy még egyszer lesz ő velünk a jövő hónapban, utána meg sokáig nem lesz, most elmondom, mi a retkes baj van Frei Tamással.
Nem, nem jövök az ócska értelmiségi dumával arról, hogy populáris, olcsó és szomorú, hogy ez a magyar tévénézők zöme számára ez az ismeretterjesztő tévézés és nem a Delta. Különösen úgy nem, hogy a Szeretett Hitves ideiglenes távollétéből következő szalmaözvegység okán a Gyilkos elmék-re várakozva botlottam bele a comment.blog Pampalinijébe, (olyan gonosz úgysem tudok lenni, mint ők) jó barátaim, az utángyártott távirányító és a 139 forintos, fémdobozos Kozel sör segítségével.
Frei, kutyával
Örvendetes meglepetés volt, hogy Frei beszél németül (persze ez az életrajzában benne van), a nyakkendői ugyanolyan jók, és hát továbbra is utazik a témái után. Ezek a pozitívumok. A Tintin-séró és a botoxos arcjáték valamint a tetszőleges budapesti palace teraszáról előadott felkonfok maradtak, hát Istenem, nem vagyunk egyformák. Az egy-két hónappal korábban abszolvált világnézeti fordulatához hűen a mostani adás is színleg a Nagy Magyar Problémák magyarázatával törődött, hogy kelet vagy nyugat, vagy kompország vagy menjünk a Holdra fel. A XXI. század Ady Endréje persze nem bírta ki, hogy legalább egy malachitból készült fürdőkádat ne mutasson (költői túlzás, mielőtt valaki rákérdezne), meg ne csámcsogjon a négyszáz éves északolasz villán, ahol a történelmi bestsellereket író Habsburg-unokával trécselt a szokásos semmiségekről (Aubusson-szőnyeg, hah), majd ellensúlyozandó a gondosan gyűrt díszzsepit, néha belemondta a kamerába, hogy "mi magyarok", meg "lássuk be", meg hogyan is állunk a paprikás csirke receptjével, amit Zita királyné is megtanult főzni a kedvünkért. Meg van teremtve a nemzeti egység, Frei kikacsint: "veletek vagyok, nem felejtem el azt, hogy honnan jöttem, kik vagyunk".
Csak ezzel az a baj, hogy ez így végtelenül lábszagú és provinciális. Nagyjából a nyolcvanas évekbeli (a mainál egy vonással sem értelmesebb) Magyarok Világszövetsége Magyar Hírek című propagandahíradójára emlékeztet (Randé Jenő, valaki?), Frei is mindig megtalálja Salvador egyetlen magyar származású fürdőszobai csap-gyárosát, és az 550 négyzetméteres hacienda teraszáról, a ringó csípejű munkásleányokat elnézve azon ábrándozik, hogy hát mi a siker titka, meg "jól értették kedves nézőim, négy-száz-mil-li-ó". Nyilván bele lehetne nézni a kamerába, és azt mondani, hogy "Nézzék el nekem, hogy csak magyarokat találok a világban mindenütt, de igazi külföldihez csak akkor jutok be, ha Andy Vajna bevisz. Ezt azonban nem vallhatom be, mert akkor a Hugo Boss szart adna nekem, nem öltönyt" - csak ez rontaná az üzletmenetet. Vannak egyébként más országokban is idegesítő riporterek, akik a tömegdemokrácia sznobériáját használják ki, és ki sem bújnak koronás fők valagából (egy telivér példány), de ott legalább nem azzal jönnek, hogy "megtaláltuk az egyetlen argentínai francia trónkövetelőt" - mert az nézettségben nem fizetne.
Freiben még ennél is idegesítőbb, hogy miközben ő folyamatosan hangsúlyozza, hogy Catharina von Habsburg(-Lothringen, egyébként) milyen tudatlanságban nőtt fel a saját és családja eredetét illetően, ő maga is elég tájékozatlan. Csak most így, séróból: Bourbon-Pármai Zita nem a harmincas években hagyta el Európát (további Frei-féle történelem- és világmagyarázatok, ill. azok cáfolatai itt meg itt: utóbbi csak egy ismertető a 20. oldalon. A szerző személyét kitaláló kedves olvasónk egy zacsi Frei-féle kávébabot formázó mandzsettagombot kap ajándékba. Én ugyanis már nem emlékszem, ki volt.) Catharina von Habsburg jellegzetes családi álla fölött meg csak ömlenek a kedves csacskaságok Magyarország helyéről, jövőjéről: az ilyesfajta szózatok ellen már beoltott minket rég függetlenségi-protestáns neveltetésünk meg a Kockás képregénymagazin buzgó olvasása. De biztos kellett az ürügy, hogy itten Magyarország jövőjéről van szó, nem arról, hogy nehéz talján vörösborok mellett a Comói-tó partján szeretnénk eltölteni néhány varázslatos estét.
Ehhez képest a Borisz Abramovics-portré inkább röhejes volt. Frei maga is érezte, hogy a köpcös oligarcha (milyen lenne, ha nem gyúrna?), innen-onnan összelopottdobált berendezéssel teletömött krasznojarszki villájában, a Svájcból hazautazó, ámde botrányos rózsaszín körömlakkot használó leányivadékával, testőrhadaival meg a saját műfüves (és nyilván: fűtött) focipályával és a Putyintól kapott ízléstelen karórával kissé gáz. De hát felültette őt a yachtjára, lövöldözhetett a lőtermében: ezért cserében nem illik tudakozódni arról, hogy akkor mi is van a Malévval, meg a Szuhoj utasszállítók (amelyeket még a világon sehol nem állítottak rendszerbe. A Gripenekről is mondanak hasonlókat mostanság. Jobbára ugyanazok, akik meg a Szuhojt védik.) vásárlásával. A végén gyorsan néhány kérdés a pénzemberhez, hogy szereti-e a magyarokat, meg mit tapasztalt. És mit ad Isten, nem azt válaszolja, hogy "hányok, ha csak rájuk gondolok", hanem, hogy az EGYSZERŰ EMBEREK (hol is hallottam már ezt?), azok nagyon szeretik az oroszokat és ő is őket.
A múlt havi Frei-dossziéra állítólag 458 ezer 18-49 közötti polgártársunk volt kíváncsi, a műsort nézettségben lenyomta a Szökés. Vélhetően ez lehet a műsorfolyam végének az oka (ez lényegesen elmarad a korábbiaktól). Freinek azonban még négyéves szerződése van a TV2-vel, úgyhogy rettegve várhatjuk, mi forr az idő méhében, mit csapol nekünk a Sztárriporter.
Édesjézus, ugye nem belpolitikai műsort? Ugye nem?
