Gove, Cameron és Johnson
Vendégszerzőnk, Hörcher Ferenc egyetemi tanár írása
Boris Johnson legfőbb riválisa az utolsó pillanatban hagyta cserben harcostársát. A brit konzervatívok bosszút állnak Cameron megbuktatóján.
A kívülálló elszörnyed, ha elolvassa azt a Telegraph anyagot (How Boris Johnson was brought to his knees by the 'cuckoo nest plot'), amely összefoglalja a Konzervatív Párt háza táján lezajlott csütörtöki drámát. A politikában és Shakespeare színműveiben kevésbé járatos olvasó ugyanis nem képzelné, milyen köpönyegforgatásra képesek a brit konzervatív politikai elit tagjai a hatalmi ambícióik kielégítése kedvéért.
Lássuk röviden a történetet: Michael Gove, a Cameron-kormány igazságügyi államtitkára egyike volt Boris Johnson legfontosabb szövetségeseinek. Johnson, a volt londoni polgármester ugyanis a kormányon kívül volt, ezért kulcsfontosságú lehetett számára, hogy legyenek olyan kormánytagok, akik hajlandók őt támogatni. Állítólag épp Gove tudta meggyőzni egyáltalán Johnsont, hogy beleálljon az Exit-kampányba. Nos, ugyanez a Gove még néhány napja is úgy nyilatkozott, hogy ő magát nem tartja alkalmasnak a vezetői feladatra; majd csütörtökön, amikor a versenybe beszállóknak hivatalosan be kellett jelentkezniük, váratlanul bejelentette, hogy Borist alkalmatlannak tartja a feladatra, s maga indul el helyette.
Gove támogatói – parlamenti képviselők, de állítólag a kormánynak is több tagja – részben szintén Johnson csapatából kerültek ki. Őket is szisztematikusan átcsábította ugyanis a pártütő, arra hivatkozva, hogy Boris tehetséges ember, de nem való az ország élére, mindenféle kormányzati tapasztalat nélkül. Így történhetett aztán, hogy pár perccel a jelentkezési határidő után Boris Johnson az összehívott újságírókkal és megmaradt híveivel azt közölte, hogy az Egyesült Királyság előtt álló feladatokra pillanatnyilag nem ő az alkalmas ember. Vagyis a Brexitnek nem csak az Egyesült Királyság regnáló prime ministere, hanem annak legfőbb politikai ellenfele is áldozatául esett. Cameron mellett most már Johnson is béna kacsa.
A kérdés mindezek után az, hogy milyen fejlemények várhatók a történetben, ha felocsúdunk döbbenetünkből. Az ugyanis, hogy az embert sokszor épp barátnak hitt szövetségesei támadják hátba, ki-ki ismerheti, a nagypolitikán kívül is. A brit konzervatívok párttörténetében számos olyan esetet tartanak számon, amikor egy ígéretes vezetőjelölt esett politikai „orgyilkosság” áldozatául. A politikai kérdés inkább az, hogy mi következik ebből a fordulatból az Egyesült Királyság jövőjére nézve.
Nyilván sokféle szcenárió elképzelhető, s biztosat nem lehet mondani ma még erről a jövőről. Ám a jelenlegi állás szerint Theresa May tűnik legesélyesebbnek a miniszterelnökségre, aki a bent maradók táborának volt a háttérben maradó tagja. A belügyi tárcát irányító tapasztalt politikusasszony egy második Thatcher szerepét próbálgatja, s a vérmesebb reményeket táplálók már akár azt is el tudják képzelni, hogy esetleg őneki sikerülhet valamiféle kompromisszumot tető alá hoznia Európával. Mindenesetre sokan gondolják úgy, hogy ő alkalmas lenne arra, hogy a Johnson-féle Brexit-kampány károkozását mérsékelje, sőt, akár a skótok megnyugtatására is lehetnek eszközei – nem véletlen, hogy tradicionális skót öltözetben jelentette be, hogy indul a megmérettetésen. Ha ő győz, az Egyesült Királyság ugyan egy tánclépést tett elfelé az EU-tól, de vele egy fél lépést már visszafelé lejtene.
