„Jó reggelt, szeretnék megmenekülni” (Kispál és a Borz: Űrrock)
A fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el, mondják. Ezen a szeles májusi hétfőn 370 kilométernyi ez a lépés: ilyen magasan köröz ugyanis fölöttünk a Nemzetközi Űrállomás, ahol szolgálata utolsó napján David Bowie Space Oddity-jével üdvözli az emberiséget Chris Hadfield parancsnok. S amíg a kedvesen megható videóban a kozmikus magányról énekelnek a kozmikus magányban, 27 ezer kilométer per órás sebességgel a Föld körül; addig a bolygó egy jobb sorsra érdemes pontján, itt, a Kárpát-medence közepén a vállalhatatlan opportunizmus és a lehető legszűkebb látókörű machinációk szánalmas egyvelegét szállítják a hírek.
*
Magyar Posta-emlékívet Hejdar Alijevnek, komolyan? A szép közép-ázsiai hagyománynak mondható kommunista feudalizmus azeri képviselőjének? A dicsőséges 1944-es esztendőben a sztálini NKVD-be belépő, a ranglétrán ki tudja, milyen tettek árán előrelépegető, majd a KGB-ben is több évtizedes karriert befutó Alijevnek? A mások korrupcióit ugyan leleplező, de a gyakorlatot ugyanúgy folytató, a saját korruptsága miatt már Gorbacsovnak is kínos, megbuktatott Alijevnek? A kommunista korszakbeli hatalmát az azeri függetlenedés és rendszerváltás (haha) utáni évtizedre is átmentő, puccsal hatalomba visszakerülő, a hatalmat a fiára áthagyományozó, személyi kultuszt építő Alijevnek? Az olajkincsből úgy-ahogy elműködő, manapság Patyomkin-városokkal a nagyvilágot elbűvölni akaró, de eközben a különböző nemzetközi szabadság-ranglisták végén kulllogó Azerbajdzsán rég elhunyt vezetőjének? És mindezt talán úgy, hogy az azeri nagykövetség odaszólt a magyar illetékeseknek: a kereknek azért nem igazán mondható 90. születési évforduló alkalmából kéne egy ilyen bélyeg?
Kapcsolódó sztori, hogy nemrég Alijev-ügyi hűhó volt Mexikóban is: Mexikóvárosban ugyanis azeri pénzekből újítottak fel egy parkot; s nyilván nem a mexikóiak ötlete volt, hogy a kedves azeri vezető ennek örömére szobrot is kapjon benne. A jobb mexikói körökben sem demokrata példaképnek számító Alijev szobra vitákat váltott ki, s végül eltávolították azt – hiába volt hát az azeriek fenyegetőzése, hogy ha eltávolítják a szobrot, akkor négymilliárd dollárnyi befektetést visznek el Mexikóból.
Tényleg felvállalhatja a magyar állam egy őskommunista szovjet-azeri NKVD-s dicsőítését 2013-ban? Amikor szerencsétlen Frankel Leók meg Bajcsy-Zsilinszky Endrék nem felelnek meg utcanévnek? S mindezt talán homályos azeri befektetésekkel kapcsolatos újabb elvárások kielégítése miatt? Úgy tűnik, mi megfelelő külföldi terep vagyunk az Alijev-kultusz ápolásához. A hivatalos azeri hír szerint az Alijev-bélyeg az elhunyt vezető életének és karrierjének állomásait ábrázolja, és a magyar társadalom figyelmét szeretnék vele felhívni Alijev munkásságára.
Igaz, eközben friss hír, hogy Ausztrália bezárja budapesti nagykövetségét; de mit nekünk a világ túlfelén lévő, masszívan hasító angolszász középhatalommal való kapcsolattartás, ha a közép-ázsiai tündérországokból csak úgy süvít felénk a keleti szél, ugye.
*
A másik mai epizód is megérdemel egy kört: parlamentünk is igazi 21. századi, előre mutató sorskérdésekkel foglalkozik hétfőn. A dohányzással összefüggő, a nemzeti dohányboltok minimális kereskedelmi árrését négyről tíz százalékra emelő törvényváltoztatások esetében módosító javaslatokról határozhat az országgyűlés: az egyik ilyen értelmében a hamarosan létrejövő dohányboltokban fagylaltot és jégkrémet is árulhatnának; míg egy másik módosítás alapján magánszemélyek helyett kizárólag állami vagy többségi állami tulajdonban lévő társaságok árulhatnának dohánytermékeket azokon a településeken, ahol az új dohánytörvény hatálybalépését követően nem jön létre trafik.
Mit is lehet ehhez az etatista népboldogítással vegyített cigi-fagyi ügyeskedéshez hozzátenni? Aristo kolléga már két hete megmondta a frankót a trafikügyről: „Sajnos azt kell mondjam, nem tudom eldönteni, hogy ez – mármint hogy ügyeskedő sipisták is tülekednek a koncessziókért – jobb vagy rosszabb, mintha tényleg azért akarnak maguknak trafikot a »potentátok«, hogy üzemeltessék. Mert a trafik nem pusztán kereskedelmi egység: a trafik a kispolgár-lét ikonja, szimbóluma, a házmesterség kereskedelmi változata, a szűkös horizont biztonsága. Joggal borzadhatunk el attól a gondolattól, hogy olyanok vezessenek egy várost vagy akár országot, akik amúgy trafikosok akarnak lenni. Miféle elit az olyan, amelyiknek szellemi horizontja a trafikos-pult és jövőképe pedig a kicsi, büdös bolt? Mikor tett naggyá egy nemzetet trafikos?”
Most ehhez hozzájön még a fagyibiznisz is: vajon trafikügyi gondolkodóink, lobbistáink és képviselőink mennyit gondolkodhattak, mire kiötlötték, hogy egy fagyiügyi módosítóval lendítenék elő nemzetünket? Ettől lesz aztán kibontakozás, ettől növekszik majd a világhírű magyar szürkeállomány, ettől nő az ország versenyképessége a 21. században!
*
S mindeközben a magyar menyet családjában tudó, Budapestért is rajongó Chris Hadfield parancsnok át- meg átsuhan a magyar égbolt fölött, Bowie-ódát énekelve a kék bolygóhoz. Néha mi is úgy érezzük, mintha egy bádogdobozban ülnénk a Hold fölött, keresve a kapcsolatot a valósággal. A kínos és reménytelen közéleti epizódokon túli valódi valósággal, az új évszázad második évtizedében.
Ilyen ország vagyunk: van, akinek Alijev; van, akinek Hadfield imponál. Van, akinek Azerbajdzsán; van, akinek Ausztrália a minta. Van, akinek a trafik meg a pénztárgépe; van, akinek a semmibe nem kerülő csillagos égbolt a horizont. Mindenkinek szabad a választás.
