Tavaly azzal zártam az évet, hogy „Egyelőre még mindig bízom abban, hogy az NGM-ben / NFM-ben tudják, mit csinálnak, és jövőre nagyot homorítanak”. Nagyot homorítottak, ez kétségtelen. Nem titok, hogy fideszes (lásd még: rohadt fideszes) vagyok, ráadásul azok közül, akik Matolcsy Györgyöt nem tartják hozzá nem értő kreténnek. Írásai alapján olyan valakinek a képe rajzolódott ki, aki széles körben gyűjti a világ bármely pontján sikeresen alkalmazott gazdaság-fejlesztéssel kapcsolatos eljárásokat és ötleteket, ezeket pedig képes lesz a reálgazdaságunk modernizálására felhasználni. 

  Sőt: az elmúlt évek számos lépésével egyetértek és az is igaz, hogy a jelenlegi helyzetben vastagon benne van az elmúltnyócév is. Másfél év után azonban egyre kevesebbeket érdekel, hogy mi mindent történt abban a nyolc évben. Azért kaptak 2/3-ot, hogy megoldják. És világosan látszik, hogy túltolták a biciklit, aminek következményei vannak. 

  A választások óta nem kérdés, hogy a magyar kormány nap, mint nap jelentős érdeksérelmeket okoz nemzetközi gazdasági szereplőknek, és szerintem az sem kérdés, hogy ezt az egészet ezért kapjuk a nyakunkba. De még ez sem mentség semmire. Ugyanis nem csak osztogatni kell a kokikat és a sallereket, hanem állni is, és ez az a pont, amit borzasztóan elnéztek a fiúk. Szurkálhatjuk mi a tüskéket folyamatosan: megszívathatjuk a francia közműcéget (Pécs vs. Suez), az olasz és osztrák bankokat (végtörlesztés), kiszervezhetjük az egész cafetéria-rendszerünket a külföldi cégek alól, átcsatornázhatjuk a közalkalmazottak bérkifizetését az államkincstárhoz a bankoktól, vagy csak simán brutális különadót vethetünk ki olyan szektorokra, ahol javarészt külföldi cégek tevékenykednek. És mindez alapvetően még rendben is lenne, mert valóban száz- és ezermilliárdok folytak ki az országból, és a rendszerváltás tragédiája, hogy ez így alakulhatott. 

  A végén azonban csak rossz oldalára kerültünk annak a bizonyos fasznak. Mert ki gondolta komolyan, hogy ha mindezeket az európai jogi kereteket feszegető módon és különösebb előkészítés, tárgyalás nélkül lépjük meg, akkor ahhoz nem lesz néhány szava az érintetteknek, legyen szó európai nagyvállalatokról vagy éppen anyaországuk kormányáról? Ráadásul úgy, hogy eszement szájkaratével még tovább mérgezzük a viszonyt, miközben az ország nem a legbiztosabban áll a lábán, és a tágabb gazdasági környezet is ugyancsak ingatag. Mindennek ára van: elég megnézni ez euró árfolyamát vagy az állampapír-hozamokat. 

  Egy-két hete, amikor külföldön élő barátok mesélték, hogy a kinti üzleti körökben az pletyka, hogy Orbán megy, Járai jön, akkor jót röhögtem, és mondtam nekik, hogy ne fárasszanak megint a hülyeséggel. Ma már nem lennék ilyen magabiztos. A gazdaságpolitikában nehéz látni a határt Matolcsy és Orbán között. Tapasztalt kremlinológusok szerint Matolcsynak két nagy előnye van Orbán szemében. Egyrészt nem épít hatalmi centrumot maga körül, másrészt amit kiad a főnök, arra még annyit sem mond, hogy „hát gondoljuk csak meg”, hanem minden utasítást szó nélkül végrehajt. Így aztán sokszor a vitatott megoldások sem feltétlenül Matolcsy saját ötletei, ezért távozása önmagában, a gazdasági irányvonal érdemi módosítása nélkül nem sokat érne.

  A konzekvencia mindenesetre az, hogy lépni kell, különben még súlyosabb ára lesz a sajátos gazdaságpolitikai kísérletnek. Kicsit nyugodtabb időkig meg kell győzni a nemzetközi szereplőket, hogy békében leszünk, és amúgy sincs több nemortodox megoldás.