A Mandiner-bloggerek 2010-es évértékelésének második része.

  Tempetőfi

  2010, 21. század, a nemzeti huszonegyben bankot ütünk. Nehéz ebben a pillanatban a jövőre következtetni, de néhány közbeeső konklúziót, felvetést meg lehet kockáztatni, amelyekre alapozva 2011-ben tovább lehetne rugaszkodni, már ha engedi a kis magyar logikácska.

  1. 2010 áprilisában a Fidesz-KDNP szövetség több mint kétharmados felhatalmazást kapott a szavazni hajlandó választóktól, ebből számomra például az következik, hogy az ellenzék négy évig írhatja alá a jelenléti naplót, érdemi mozgástere akkor lehet, ha a kétharmados többség úri jókedvében erre módot ad – ezt nevezik demokráciának. Még akkor is, ha a veszteseknek ez nem tetszik. Teccettek volna maguk megcsinálni a szavazófülkék forradalmát, vagy mit, netán legalább ellensúlyként értékelhető eredményeket elérni.

  2. Az Országgyűlés jelentős többséggel fogadta el a Nemzeti Összetartozás melletti Tanúságtétel törvényét, illetve a könnyített magyar állampolgárság megadását egykori magyar állampolgárok (pl. udvarhelyi nagymamám), illetve utódaik (pl. nagymamám unokái) számára. Ezt csak helyeselni tudom. Ugyanakkor minisztérijomban dolgozó kedves (áttelepült) ismerősöm nem adna szavazati jogot sem a nagymamámnak, sem nekem. Nem tudom, hogy egyáltalán akarnék-e valaha magyar állampolgárként bármilyen választáson voksolni, de ezzel a szavazati jog körüli hisztivel sikerült a felhőtlen örömömet elrontani – itt jelezném, hogy egész életemben másodrendű állampolgárként éltem Romániában, még egy ilyen, ráadásul önként vállalt frusztráció nem hiányzik.

  3. Nemrégiben részt vettem egy többnapos konferencián, ahol szép és okos, többnyire fiatal anyamagyarokkal a nemzetstratégiáról is beszélgettünk. A spec erről szóló előadás után, éjszaka egy szép és okos fiatal reklámszakember közölte velem, hogy nagyon okés volt a beszélgetés, tetszett neki, de egy nagy hibát elkövettünk: róluk, budapestiekről nem szólt. Márpedig nekik is kell nemzetstratégia. Mondok neki, testvér, nektek, budapestieknek nem nemzetstratégia kell, hanem jó kormányzás. Ha tényleg nemzetstratégiáról beszélünk, akkor nincs Ti meg Mi, hanem csak Mi van. Tehát, kedves véreim, ha tízmillió magyarban gondolkodtok, akkor cseréljétek le a „Nemzeti” megjelölést „Országosra”, mégiscsak pontosabb lenne. És most nem akarok azzal érvelni, hogy a tizenötmillió Európában is jobban hangzik, mint a tízmillió, mert ehhez a kérdéshez Európának kevés köze van. Nekünk van közünk hozzánk.

  J. Clayton

  Magyarország és Szlovákia is sorsfordító éven van túl: bár a parlamenti választásokon történtek optimizmusra adtak okot mindkét országban, ami azóta történt, az sokkal kevésbé. Ami Szlovákiát illeti, kiderült, hogy a jobboldali kormánytöbbség rendkívül törékeny, a koalíciós pártok szinte kéjjel rúgják fel a korábbi megállapodásokat, az érdemi változtatásokra - különösen kisebbségi téren - pedig kevés a hajlandóság. Az értékteremtő jobboldal illúziója szertefoszlott.

  Szlovákiában még így is jobb a helyzet, mint Magyarországon, ahol nagyon kellemetlenül ért, hogy az utóbbi hónapokban több kulcstémában gyakorlatilag a Smer intézkedéseit látom visszaköszönni. A kompromisszumkészség hiánya a kétharmados többség ismeretében még érthető is lenne, a gazdaságpolitikáról viszont jóval nehezebb eldönteni, hogy a magyar kormány tudatos, megfontolt döntéseket hoz, vagy kényszer szülte pótcselekvések sorozatát produkálja. Szívfájdalmam, hogy a szlovák mintánál jóval hatékonyabban sikerült megvalósítani a második pillér megtorpedózását és a médiatörvényt - két olyan intézkedést, amelyek Szlovákiában a korábbi, baloldali garnitúra balfogásainak szimbólumává és az ellenzéki ellenállás alapkövévé váltak. Némi optimizmusra az adhat okot, hogy a 2010-es év második felével ellentétben jövőre már nem a szimbolikus intézkedéseké, hanem a folytonos, csendes, érdemi munkáé lesz a főszerep. A szlovák kormánynak lehetősége lesz a javításra, magyar kormánytól pedig hosszú évek óta először láthatunk majd ilyet - ha látunk.

  Night Hawk

  2002-ben még éppen nem szavazhattam. Így az egyetemista éveim arra várva teltek el, hogy az SZDSZ és a szocik eltakarodjanak. Lényegében ezt hozta meg 2010-es év. Sajnos már nem volt akkora eufória számomra, mint amekkora pár évvel ezelőtt lett volna (bár kétségtelenül elég jó érzés volt áprilisban viszontlátni magunkat a hírTV képernyőjén, amikor a Vörösmarty téren nem teljesen józanul ugrálunk a barátaimmal). Tavasszal bizakodóan vártam az új kormány felállását. Igazából csak a gazdaság átalakítása érdekel(t). Egyelőre még mindig bízom abban, hogy az NGM-ben / NFM-ben tudják, mit csinálnak, és jövőre nagyot homorítanak. Így mostanában csöndben lapítok a munkahelyemen, amikor Matolcsyékat szapulja mindenki, vagy a nyugdíjreform miatt köpködnek a kollégáim nap mint nap. Sőt, még akkor is, amikor a külföldi központunk kockázatosabb országgá minősít minket, és így jövőre szűkül a mozgásterünk. De ha 2011 decemberében azt kell itt leírnom, hogy megint nem történt semmi, akkor kurva szomorú leszek. Végezetül, 2011-re van még egy bónusz vágyam is: tüntessék már el a Szabadság térről a vörös csillagot!

  Agent Ungur

  Idén bebizonyosodott, hogy a szocialisták a tolvajok fejedelmei. Nyolcéves teljesítményük karó. Az is, hogy a Fidesz tényleg semmit sem tanult, és semmit sem felejtett. Eddigi kormányzása kettes, de csak a nemzetpolitika négyese húzza fel az átlagot. Gazdaságpolitikája ugyanúgy karó, mint a szocalistáké. A másik két párt szót sem érdemel, értékelhetetlenek, kormányképtelenebbek még az MSZP-nél is. Ebből tessék választani. Huh, szerencse, hogy odébb van még 2014. A Fidesz még javíthat.

  aba

  2010: A nagy remények és a még nagyobb kijózanodások éve. Pesszimista olvasatban: menjünk le a pincébe, és keressünk egy jó erős gerendát. Optimista olvasatban: most mutathatjuk meg igazán, hogy a magyar értelmiség unalomig ismert magatartásformáit mélységesen megvetjük. A Herceg fülébe való susogást, a gerinctelen lapítást és az állandóan magasabbra tekert hisztériát elkerülve tehetjük végre a dolgunkat, drága barátaim. Szépen, józanon, vagy indulattal - mikor hogy - mondtuk és kell mondanunk a véleményünket arról, ami tetszik. És még inkább arról, ami nem. És persze 2011-ben - ahogy 2010-ben is - olvassunk, szeressünk, igyunk, focizzunk, hallgassunk zenét. Mert az élet nem állandó ideológiai készenlét és fülkeforradalom. Szerencsére.

  Shelf

  Sok minden változott tavasz óta. Pedig milyen jó volt a finisben ismeretlen fidelitasosokkal egymás képébe üvölteni, hogy „túlhatalom”, persze kizárólag a szó jó, fideszes értelmében. (Na jó, a fidelitasosok ehhez gyávák voltak, de a Mandiner szerkesztőivel remekül elszórakoztunk. A zemberek a Vörösmartyn persze néztek, hogy most gúnyolódunk, vagy együtt örülünk velük.) Azután jöttek az első hetek, hónapok, az úgymond ellenzékbe került ismerőseim elkezdtek aggódni, hogy itt bizony a diktatúra épül ki, ideje külföldi lakóhely után nézni. Végül úgy alakult, hogy én mentem külföldre, más elhatározásból. Hogy mi látszik külföldön Magyarországból? Nos, Észak-Európa nevében tudok nyilatkozni: semmi. (A médiatörvénynek már most van visszhangja.) A semmin kívül pedig Ervin Rosenberg agymenései. Időnként rá szoktam keresni a hírszájtokon a Magyarország szóra, az eredmény többnyire fociból áll. A foci, és a vörösiszap persze külföldön is hír, de ezek másik versenypálya. A soros elnökség talán dob majd jövőre a hírszerepléseken, kérdés, hogy kell-e nekünk egyáltalán a felhajtás. A demokráciát mindenesetre felfelé kellene építeni, nem lefelé, mert utóbbi előbb-utóbb egészen biztosan címlapokat fog jelenteni külföldön is.

  Szmöre

   2010 kicsit helyrerázta igazságérzetünket és nagyon lerombolta illúzióinkat. Nem lebecsülendő élmény ugyanis a rabruhában sündörgő Hagyó Miklós, a mumifikálódó MDF, és egyáltalán, a választás körüli napok zöngétlen bizakodása. Rámás csillag jár a kettős állampolgárság megszavazásáért és a gyermekes családokat segítő kormányzati lépésekért. Mosolygós fejecske a költségvetés hiány kordában tartásáért és a kezdeti adócsökkentésért.

  Az elmúlt év azonban azt is bebizonyította, hogy nem lehet csupán négysoros kommunikációs panelekkel leírni és kormányozni egy országot. Nem lehet mesterséges lelkesedést csiholni ott, ahol a tavaszirózsás forradalom ellenére is közöny és apátia uralkodik. Kétharmaddal és búzakalászos nyilatkozatokkal sem. Fájó körülmény a közjogi mekkmesterkedés is. De az még inkább, hogy az új kormány nehezen érti azok nyelvét, akik jóval 2002 után ébredtek politikai tudatukra. A Petőfi Rádió, a blogoszféra és az egyéb generációs intézményekkel kapcsolatos megmoccanások állandósíthatják a generációs törést. Az új esztendőtől kevesebb mesegyártást, kicsit több őszinte szót és közösen sikerre vitt uniós elnökséget várok. Ja, és rendbe tett Keleti Pályaudvart. A többi talán majd jön magától. Új alkotmányt, köszönöm, nem kértem.

  Charme

  2010 volt az az év, amire nosztalgiával fogunk emlékezni 2011 év végén. A Szijjártó-Kósa tandem bakijai, Matolcsy vérlázító szereplései smafuk ahhoz a belpolitikai trágyadombhoz képest, amit a fiúk 2011-ben össze fognak hordani, ha marad az őszi tempó. A belpolitikai gyakorlatra egy olyan vízió nyomja rá bélyegét, amiről még a társadalmat ismerő releváns arcoknak is csak halvány sejtéseik vannak. A helyzetet súlyosbítandó a miniszterelnök ezt nem nagyon köti az orrunkra, csak a szemmel láthatóan megbabonázott és néha már-már fanatikusnak tűnő környezetére. Akkor most azon múlik az ország sikere, hogy ez a vízió életképesnek bizonyul-e rövidtávon? Mert akkor ajjaj, aszondom. A jó kormányzati teljesítmény fontos része egy nemzet megerősödésének, rendben, legyen így. De azt senki ne gondolja komolyan, hogy a gazdaság és a valódi civil szféra erejénél több. Mert akkor baj van. 2010 a kormányzati tekintély megerősítéséről szólt, legyen így, de ha 2011 nem a kormányzat és a gazdaság partnerségéről fog, akkor oltári nagy lesz a baj. Ja, és a legfontosabb: 2010 az adócsökkentés éve volt. 2011 pedig az alacsonyabb adók kíméletlen behajtásáé lesz. Na, most aztán hajrá, magyarok!