Meghitt családi körben ünnepelte 85. születésnapját Fidel Castro, Kuba nyugdíjas diktátora a héten. Köszöntsük őt Csoóri Sándor veretes soraival!

  Biztos szép számmal akadtak olyanok is, akik Fidel Castro színre lépésében szintén a megtestesült új diktátort látták. Hogy tiszteletre méltóbbnak találták, mint elődeit: Machadót vagy Batistát? Ez elsősorban azért volt, mert ő nem puccsal győzött, mint errefelé szokás, hanem három évig tartó, komoly partizánháborúban, amihez ugyebár jellem kellett.

  Hogy mennyire diktátorcserére gyanakodtak még az Egyesült Államokban is, azt Fidel Castro ötvenkilences amerikai útja bizonyítja. Ahol megfordult és szónokolt, mindenütt ünnepelték. Remek fickónak tartották, akár egy magasugrót vagy bokszbajnokot. Ki törődött volna azzal, ha Batista után egy szép napon ő kezd vagyont gyűjteni? Az amerikaiak annyira ismerték már a hasonló „csínyeket”, hogy oda se figyeltek a kubai forradalom eredendően új természetrajzára. Castro hatalmas termetét észrevették, de eszméit nem, pedig nem árult zsákbamacskát. Vagy ha észrevették is, nemigen törődtek vele. Vajon mi mással kezdte Batista is ezerkilencszázharmincháromban, ha nem tőkésellenes kirohanásokkal? Maga mellé állította a katonaságot, a munkásokat, az egyetemistákat, remek szónok volt, sőt, még valamilyen földreformba is belefogott. És a végén mi lett belőle? Meg se fordult a fejükben, hogy ez az új regényes hős más pályára térítheti a történelmet.

  Pedig ez történt. Castro váratlanul új képletet állított föl. Hogy milyet, azt hamar megismerhették.

  Amilyen romantikusnak látszott szakállasan, fegyverrel s néhányadmagával a Sierrákban, ugyanolyan gyakorlatiasnak mutatkozott a cselekvésben, az apróbb munkákban. Kitűnően működő szellem képes csak ilyen jellegű energiaátalakításra. Társaival azonnal tudott feladatot adni a kubaiaknak. A földosztás történelmi programjával szinte egyenrangú feladatot jelölt meg, mikor megfogalmazta a legfölemelőbb jelszót: Ne higgy, hanem olvass!

  Államférfiak nem szokták ilyenre biztatni népeiket. A mondat második felére se nagyon, de ha mégis, többnyire úgy értelmezik, hogy olvass, de csak olyat, ami semminemű kétséget se támaszt irántunk.

  Ne higgy, hanem olvass! Aki ilyen jelszavakkal jelöli meg a feladatot, második személyben szólva mindenkihez, az a győzelemmel nem befejezi, hanem kezdi a forradalmat. (...)

  Castróban Közép- és Dél-Amerika Leninjét tisztelik.

  Túlzás ez, mivelhogy Castro nem elméleti ember? Gyakorlati döntéseiben eddig még mindig legforradalmibb lehetőségeket választotta. Az események fokozódó gyorsasága rég elsodorta volna, ha többnyire nem előzi meg őket például földosztással, államosítással, a milícia megszervezésével s más egyébbel. Vállalta még a legszélsőségesebb ellentmondásokat is; amit csak nagy jellemek oldhatnak föl. Közvetlenül a győzelem után úgy látogatott el néhány dél-amerikai országba – vállán elmaradhatatlan géppisztolyával –, mintha leplezetlenül hadseregszemlére menne.

  Nem titkolta, hogy a kubai forradalmat csak nyitánynak tekinti, Dél-Amerikát megrázó és megtisztító forradalom nyitányának. Később azonban volt ereje fölülvizsgálni szenvedélyeit. Ráébredt, hogy korunkban nemcsak egyféle forradalom, a tizenkilencedik századból ránk maradt forradalom változata létezik, de mint egymáson átcikázó parabolakörök, forradalomrendszerek futnak át egymáson. Elfér egymás mellett a szakállasok forradalmi és a rakétákat hazaszállító szovjeteké: az elszántságé, a vakmerőségé, a legmagasabb rendű türelemé és számításé, mert, aki a rakétákat hazaszállította a szigetről, a szocializmus kilövőállomásait hagyta ott cserébe.

  Ráébredt, hogy nemcsak az a forradalom a jó, amelyről megrázó, nagy regényt lehet írni, hanem az, amely nagyobb kenyeret ad. Ráébredt, hogy Kuba további forradalma az, ha bizonyít.

*

  Santiago de Cubában, a híres Moncada-laktanya előtt, ahol az 1953. július 26-i első felkelés vértanúi vágódtak el a betonon, s vérüket nem itta be a beton, később, kint a temetőben, a kinyomott szemű Abel Santamaria sírjánál, ki Castróhoz hasonló képességű férfiú volt, a fölkelés helyettes vezetője, s aztán a város fölé emelkedő Sierra Maestra láttán, a hegyvidék zöld legendáinak sugárzásában, a rombolásra ítélt santiagói nyomornegyed szétverése és az égre kiáltó nyomorúságos ágylábak rúgkapálása közben egyetlen gondolat keringett bennem: vajon tudták-e a laktanyát megrohamozó lázadók, hogy elzuhanó és állva maradó testükkel akkora rést ütnek a történelmen, hogy az egész világra nyíljék kilátás?

  Nem tudták.

  Egyetlen dolgot tudtak csak, hogy kishitűeknek eddig még sose volt szerepük a történelemben.