A kilencvenes években többek között Kurt Cobain és Michael Hutchence tárolta az ügyeletes rockhérosz vándorserlegét. Talán ebből már lehet következtetni arra, miféle trófea ez. A serleg lassan egy évtizede Jack White birtoka. Ez a Jack White két napja a White Stripes nélküli előadó. Néhány maradék balkezes formációval tovább zenél. Ezek nem rosszak, de mindegyik annyiban nem rossz, amennyiben Jack White benne van. A White Stripes viszont megszűnt.
Blue Orchid
Az együttes másfél évtizedes történetének második szakasza diadalmenettel zárult. Mint a legtöbb nagy-nagy együttes, ők is a mai rockzene számára tárgyalhatatlan szemétdombról (delta-blues) indultak, ez hozta a fő inspirációt. Ennek hatását viszont annyira elmaszatoltak egyéb jegyekkel, hogy az alap szinte már kimutathatatlan. Sőt: furcsa viták alapját is jelentette az elmúlt években az a megállapítás, hogy a White Stripes-nak köze van a blueshoz.
Fell In Love With A Girl
Jack White az együttessel vagy anélkül - lényegében hajszálra ugyanaz. A duó másik tagja, Meg White (aki a legendák ellenére nem húgocskája a másiknak, sőt felesége is volt egy darabig) valahogy úgy volt a zenekar fontos része, mint Puskásnak a jobb lába: lényegében támaszkodásra használta, de nélküle... Meg White dobtudásáról olyan élcek születtek, mint Ringo Starréról. Teljesen biztos, hogy lesz még a világon Meg White-Jack White-duett. Nagy sikerrel. De az már más néven.
Hotel Yorba
Valahogy mégis a White Stripes volt az ügyeletes zseni kontextusa, kerete, amiből kinőtte magát. A White Stripes volt az, amely nemhogy súrolta a mainstream szférát, de a legutóbbi lemezzel (2007, Icky Thump) az eladási lista második helyén nyitott Amerikában, ami azért na. Ráadásul úgy, hogy a stílus nem változott, nem laposodott el, nem mainstreamesedett egy hangyányit sem. Legfeljebb addigra tudatosult a világban (nem a korábbi WS-közönségre, hanem egy szélesebb populációra gondolok), hogy létezik egy együttes, amely igazán méltó jogutódja a valamikori nagyoknak. Underground himnuszokat játszik be mainstream éterbe különösebb elkurvulás vagy öregedés nélkül. A White Stripes az egyetlen ilyen banda volt ebben a frissen elmúlt évtizedben, és ez semmi másnak nem köszönhető, mint a zenekar arcának, amiről (akiről) hamar kiderült, hogy multifunkcionális.
The Hardest Button To Button
Ha kellett, szétverette magát, ha kellett, nagy hollywoodi produkciókban szerepelt (Cold Mountain), ha kellett, házi hulladékból tákolt össze egy használható elektromos
gitárt, ha kellett, James Bond-betétdalt írt és énekelt - mindezt olyan magától értetődően, hogy senkinek se jutott eszébe rákérdezni: mi is volt a véleményed a kilencvenes évek Detroitjában a James Bond-betétdalokról. Dehogy - ennek semmi értelme nem lett volna. Mindenkit leültetett a gitárjátékával. Koncerten is - az utolsó hivatalos anyag éppen egy koncertlemez volt, tavaly tavasszal.
Jolene
Az évezred eddigi tíz évét a White Stripes húzta be magának: két nappal ezelőttig (bár sokan vitatták a Quart zseniális cikkét, én aláírom) a világ vezető rockegyüttese volt. A feloszlást azzal magyarázzák, hogy szeretnék megőrizni a zenekar múltját olyan szépnek, mint amilyen eddig volt. Mi nem éreztük semmilyen jelét a kiüresedésnek. Nekik viszont kötelességük ezt mindenki másnál előbb érezniük. Aki ezt jó időben érzi, az tudja csak a csúcson abbahagyni. Ez történt. És ezt a nagyok közül se tudta mindenki megtenni. A vándorserleg sincs még leadva. Ebben pedig tessék fókuszálni a gitárszólóra.
You Don't Know What Love Is
