A kilencvenes években többek között Kurt Cobain és Michael Hutchence tárolta az ügyeletes rockhérosz vándorserlegét. Talán ebből már lehet következtetni arra, miféle trófea ez. A serleg lassan egy évtizede Jack White birtoka. Ez a Jack White két napja a White Stripes nélküli előadó. Néhány maradék balkezes formációval tovább zenél. Ezek nem rosszak, de mindegyik annyiban nem rossz, amennyiben Jack White benne van. A White Stripes viszont megszűnt.
Blue Orchid
Az együttes másfél évtizedes történetének második szakasza diadalmenettel zárult. Mint a legtöbb nagy-nagy együttes, ők is a mai rockzene számára tárgyalhatatlan szemétdombról (delta-blues) indultak, ez hozta a fő inspirációt. Ennek hatását viszont annyira elmaszatoltak egyéb jegyekkel, hogy az alap szinte már kimutathatatlan. Sőt: furcsa viták alapját is jelentette az elmúlt években az a megállapítás, hogy a White Stripes-nak köze van a blueshoz.
Fell In Love With A Girl
Jack White az együttessel vagy anélkül - lényegében hajszálra ugyanaz. A duó másik tagja, Meg White (aki a legendák ellenére nem húgocskája a másiknak, sőt felesége is volt egy darabig) valahogy úgy volt a zenekar fontos része, mint Puskásnak a jobb lába: lényegében támaszkodásra használta, de nélküle... Meg White dobtudásáról olyan élcek születtek, mint Ringo Starréról. Teljesen biztos, hogy lesz még a világon Meg White-Jack White-duett. Nagy sikerrel. De az már más néven.
Hotel Yorba
Valahogy mégis a White Stripes volt az ügyeletes zseni kontextusa, kerete, amiből kinőtte magát. A White Stripes volt az, amely nemhogy súrolta a mainstream szférát, de a legutóbbi lemezzel (2007, Icky Thump) az eladási lista második helyén nyitott Amerikában, ami azért na. Ráadásul úgy, hogy a stílus nem változott, nem laposodott el, nem mainstreamesedett egy hangyányit sem. Legfeljebb addigra tudatosult a világban (nem a korábbi WS-közönségre, hanem egy szélesebb populációra gondolok), hogy létezik egy együttes, amely igazán méltó jogutódja a valamikori nagyoknak. Underground himnuszokat játszik be mainstream éterbe különösebb elkurvulás vagy öregedés nélkül. A White Stripes az egyetlen ilyen banda volt ebben a frissen elmúlt évtizedben, és ez semmi másnak nem köszönhető, mint a zenekar arcának, amiről (akiről) hamar kiderült, hogy multifunkcionális.
The Hardest Button To Button
Ha kellett, szétverette magát, ha kellett, nagy hollywoodi produkciókban szerepelt (Cold Mountain), ha kellett, házi hulladékból tákolt össze egy használható elektromos
gitárt, ha kellett, James Bond-betétdalt írt és énekelt - mindezt olyan magától értetődően, hogy senkinek se jutott eszébe rákérdezni: mi is volt a véleményed a kilencvenes évek Detroitjában a James Bond-betétdalokról. Dehogy - ennek semmi értelme nem lett volna. Mindenkit leültetett a gitárjátékával. Koncerten is - az utolsó hivatalos anyag éppen egy koncertlemez volt, tavaly tavasszal.
Jolene
Az évezred eddigi tíz évét a White Stripes húzta be magának: két nappal ezelőttig (bár sokan vitatták a Quart zseniális cikkét, én aláírom) a világ vezető rockegyüttese volt. A feloszlást azzal magyarázzák, hogy szeretnék megőrizni a zenekar múltját olyan szépnek, mint amilyen eddig volt. Mi nem éreztük semmilyen jelét a kiüresedésnek. Nekik viszont kötelességük ezt mindenki másnál előbb érezniük. Aki ezt jó időben érzi, az tudja csak a csúcson abbahagyni. Ez történt. És ezt a nagyok közül se tudta mindenki megtenni. A vándorserleg sincs még leadva. Ebben pedig tessék fókuszálni a gitárszólóra.
Az imént értesültem róla, hogy az egyik kedvenc zenekarom, a White Stripes befejezte. Aki ismer, vagy esetleg olvassa a blogot, az tudhatja, hogy mennyire nagy rajongója vagyok Jack White munkásságának, így nagyon mellbe vágott a hír. Persze azért leh...
Az imént értesültem róla, hogy az egyik kedvenc zenekarom, a White Stripes befejezte. Aki ismer, vagy esetleg olvassa a blogot, az tudhatja, hogy mennyire nagy rajongója vagyok Jack White munkásságának, így nagyon mellbe vágott a hír. Persze azért leh...
Gondolkodtam, mi vezethetett oda, hogy egy külvárosi duó volt az utolsó tíz évben a rock megmentője, de kár gondolkodni rajtuk. A WS zenéje ugyanis primitív energia, az a jó benne. A klasszikus rock elemeinek végletes lecsupaszítása. Tökös-bögyös rockandroll. A Blue Orchid mélynyomóval nagyon üt. :)
Számomra a The Hives az, amit a szerző szeretne, hogy a White Stripes legyen. Enyhén túl van értékelve a duó ebben a bejegyzésben, dehát PONT mandiner és PONT white stripes, micsoda véletlen. Egyébként a White Stripes JÓ.
@G_P:
Alul van értékelve...A The Hives nem egy súlycsoport a WS-al. Nem vagyok WS fan, sőt semmilyen fan, vagy elfogult sem, de mai gagyisztik rockzenében nem sokan rúgnak mellettük labdába.
Balázs, nagyon szereted azt a bélyeget, hogy "zseni".
Jack White "zseni", a quart cikke meg "zseniális". Legközelebb a sarki trafikos is "zseni" lesz?
Szerintem viszont egy valódi zseni nem megy se rockzenésznek, se újságírónak. Akkor már inkább írónak, közgazdásznak, ilyesminek.
Elnézést Kurt Cobaintől és tőled.
Előrebocsátom, hogy mindenki mást szeret, mindenki különböző.
A fickó remek zenész ez tény. A Stripes-szal viszont egy bajom volt; sosem volt töke. Mondjuk, ha már választani kell, Nirvana vagy Stripes, inkább az utóbbi...
Michael Hutchence mint rock hero LOL. Annyira kb. mint Bono.
852 ezer jobb zenekar létezett a 90es években, akik újjáélesztették a 80 környékén elhunyt rakenrollt...kicsit nézzünk fel Skandináviába...
A Quart-ot meg mint "zseniális" webzine-t ne említsük.
Pajor "Igaziámen" Tamás-tól egy közismert szösszenet:
"Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy..."
A White Stripes lényegét szerintem kevesen értették meg. Maga Jack White fejti ki az It Might Get Loud c. doku filmben, hogy neki tulajdonképpen a tradicionális blues zene attitűdje ami igazán tetszik, és ilyen felfogású zenét akart játszani, viszont erre nyilván a 90-es évek végén, 2000-es évek elején nem volt túl nagy igény, ezért kitalálták, hogy az egészet becsomagolják egy extravagáns piros környezetbe és így megkajálják az emberek. És be is jött nekik.
A cikk írójától pedig elnézést a duplázott trackbackért, én csak egyszer nyomtam rá, de úgy látszik megkergült a blog.hu, bejelentkezni is alig tudtam.
ez a gitározgatós énekelős rádióban szólós tvben mutogatós balhé már uncsi. legyen ws vagy roxette. valami népzene vagy klasszikus. vagy egy szólista egy hűvös őszi estén egy várudvaron. szóval valami.
@RobinH: Ezzel 95%-ban egyetértek még akkor is, ha nem karmolom őket...
Annyi még eszembe jutott - ha már mindenáron koronát osztogatunk (kicsit ismertebb neveknek, akik 2000 környékén adták ki az első lemezüket) - jusson eszünkbe Peter Hayes és Robert Levon Been (több mint egy éve Leah Saphiro-val kiegészülve)...
Amúgy a Stripesnak se jött be először annyira a dizájn, amíg ki nem jött az első nagykiadós lemezük.
Milyen évfordulójuk van ezeknek? Itt dögöljek meg, ha nem olvastam a héten már egy hasonló témájú cikket, tán pont a blogok közt. Zene ügyben, ha Ergé belelkesedik, az intse csak óvatosságra a vájt fülűeket! :)