hllndr írása
„A társas környezet elvárásai, reakciói, pozitív és negatív visszajelzései pedig észrevétlenül benne tartanak a valamiben, amit nem én választottam, ami nem rólam szól, amit készen kaptam. Pedig soha nem kértem. Soha nem tettem érte vagy ellene semmit. Az egész készen adatott." (Dívány.hu)
Ezzel a fajta feminizmussal − és éppen ez a divatos, az Amerikából jött fajta − egészen egyszerűen az a baj, hogy önző. Énközpontú. Egoista. Antiszociális. Szolipszista.
A normális társadalmi életnek ugyanis az a lényege, hogy készen kapott szerepeket töltünk be, amelyek nem rólunk szólnak, nem értünk vannak: szolgálat, amit másokért teszünk. Hogy nem minden rólunk szól, hogy többet kell adni, mint kapni.
Ennek fel nem ismerése antiszociális individualizmus. A „minden rólam szól”-felfogás neve szolipszizmus, és az egész felvilágosodás-gyökerű progresszív-liberális felállás pont ettől gyanús, hogy errefelé szokott tendálni. Már Kant is úgy fogalmazott, hogy ne csak eszköznek, hanem célnak is tekintsük egymást, ami eddig még talán rendben van; de amikor már csak célnak és nem eszköznek tekintjük magunkat, az már liberális-individualista torzulás. Hiszen például egy orvos: eszköz mások gyógyulásához. Aki mások számára semmiben sem hasznos, miből szerez önbecsülést?
*
Édesapám egészen egyszerűen halálra dolgozta magát, hogy nekünk pénzünk legyen, másoknak meg szép házaik. Neki egy nagy szerepe volt, édesanyámnak száz kicsi. Ugyanúgy készen kapott, nem választott: a normális családi és társadalmi élet igényli, hogy pénz legyen keresve, fel legyenek újítva a házak, vacsora legyen főzve, ki legyen mosva. Precízen azt csinálták, amit Chesterton száz éve úgy fogalmazott meg, hogy a férfi az egy nagy lyukért felelős, amelyen keresztül a pénz bejön a házba, a nő a száz kicsi lyukért, amelyen keresztül kimegy.
Egyik sem róluk szólt. Mind a kettő kényszerű szerep volt, csak a két kényszerű feladatkör jól ellátásával lehetett elérni, hogy a családi anyagi helyzete lassan javuljon.
Az értelmes, normális feminizmus abba az irányba mozogna, hogy ezeket a készen kapott szerepeket lehet máshogy szétosztani, kereshet a nő több pénzt és főzheti a férfi vacsorát. Ez rendben is van. De ez nem változtat azon a tényen, hogy pénzt kell keresni és vacsorát kell főzni. Valakinek attól még el kell látnia mind a kettőt: a kérdés csak az, hogy kinek, de valakinek el kell. A készen kapott, nem választott, nem rólunk szóló, másokat szolgáló szerepek összmennyisége változatlan, azok nemi elosztásáról lehet beszélni.
Ezért ennyire bizarr ez a fajta szolipszista feminizmus, gyakorlatilag elkényeztett nyafi: ha az ember feladja az egyik fajta szolgálatot, akkor − normális, társas, társadalmi embereknél − másikfajta szolgálatot vállal helyette: ha kevesebb „női dolgot” végez, akkor többet fektet a munkába, a pénzkeresésbe. Ez semmivel sem könnyebb egyébként. De tényleg számos választása lehet mindenkinek, nőnek, férfinek, hogy pontosan milyen fajta terhet kíván a nyakába venni.
*
Az amerikaias, szoliszista fajta feminizmus egyik legnagyobb hülyesége, hogy a munkát amolyan „empowering” karriernek, önmegvalósításnak tekinti. Ez szerintem háziasszonyok és soha rendes munkát nem végzett újságírók fantáziája: az igazság szerint a csajok a könyvelésen ugyanúgy húzzák az igát, mint én az informatikán, ugyanúgy szenvednek, ugyanúgy utálják, és ugyanúgy azért csinálják csak, mert kell a pénz. A pénzkeresés, hasznos munkavégzés, ugyanúgy fix, kész, nem rólunk szóló, hanem másokat szolgáló szerep és semmivel sem könnyebb vagy kellemesebb, mint otthon főzni. Esetleg lehet, hogy több megbecsülés jár érte, azt aláírom, de hát éppen a megbecsülésről szólna az a virág...
Amikor először olvastam erről az „empowering” karrier dologról amerikai online lapokban úgy tíz éve, az volt az első reakcióm, hogy a kapitalista elit foglyul ejtette és saját céljaira alakította át a feminizmust. Egyfajta ideológiává tette, amelynek segítségével ideális corporate kulikat lehet nevelni a nőkből és még örülnek is neki, mert majd valahogy erősnek és függetlennek érzik magukat attól, hogy egy gazdag pasinak húzzák az igát napi 12 órában.
Jellemző például, hogyan mutatja be a Született Feleségek sorozat a marketinges munkakört: mintha az egész csak ötletelésről, és a jó ötletekért besöpört hatalmas elismerésekről szólna. Itt ülnek egy szobával odébb a marketinges nők (és két férfi), látom, hogy miről szól valójában, balhézik velük a góré, mert nem készült el időre a termékleírás bolgár fordítása, mert beteg a fordító vagy valami ilyesmi. Ugyanúgy szívnak, mint mindenki más, akinek dolgoznia kell a megélhetésért.
De leginkább a könyvelő nőkön gondolkodom el. Szinte olyanok, mint egy munkagép, precíz, unalmas, repetitív munka. Ez lenne az önmegvalósítás? Nem: egyszerűen csak mindenki úgy szolgál és úgy keres pénzt, ahogy tud, ahogy sikerül, ahogy adja az élet. Nem lehet, hogy boldogabbak lennének háziasszonyként, anyaként? A kérdés akadémikus: nem a társadalmi elvárás nem engedi, hogy azok legyenek, hanem mert egész egyszerűen nem keres eleget a férjük. Jelzem, „Nyugaton” sem, Amerikában talán, de egy osztrák autószerelő ezerhatszáz eurós nettójából Bécsben is csak úgy lehetne eltartani egy családot, lakbér-rezsi helyből egy ezres, hogy nincs megtakarítás, utazás, szórakozás, még pizzarendelés se nagyon. Úgyhogy az asszony keresi meg a nyaralásra, nyugdíjkiegészítésre, új autóra valót.
*
Minél kevesebb hagyományos női szerepkört töltenek be a nők, annál többet dolgoznak a munkahelyeken. A szolgálat alól nem lehet kibújni, ahhoz gazdagnak kell születni.
Nincs olyan, hogy nincs készen kapott szerep. Nincs olyan, hogy minden rólam szól. Olyan van − és ez lenne az értelmes feminizmus −, hogy esetleg máshogy osztjuk szét őket. Ez már működik konzervatív családban is, a feleségem kezeli a fúrót, mert én sehogy se találom rajta a billentyűzetet meg az egeret (ez valami ilyen múlt századi tech, nem?), én meg egész jól pucolok ablakot, mert felérem a tetejét. De ettől még ezek a feladatok adottak, valakinek el kell végezni őket, nem rólunk szólnak, nem mi választottuk őket.
Valahol bizarr, hogy a „progresszív” gondolatok egyre inkább gazdag gyerekek nyafogására és nem a megélhetésért és normális, civilizált középosztálybeli körülményekért küszködő mindennapi emberek gondjaira hasonlítanak.
Ez a fajta szolipszista feminizmus nekem nagyon ismerős régebbi amerikai cikkekből, abszolút nem magyar-kompatibilis, még csak nem is Európa-kompatibilis téma. Németország tele van dolgozó nőkkel, akiknek az élete a munkahelyi kötelességtudatról és kényszerű Leistungról szól, nem az önmegvalósításról és szabadon választott szerepekről.
Az amerikai kultúrában van valami egocentrikus szolipszizmus, ahol a szolgálat és a társadalom elsődlegessége valahogy kiesik, és minden az önmegvalósítás vágyáról szól. És valahol ez még jobban jelen van a nők, mint a férfiak világában, akár a háziasszonyokéban (ld. Született Feleségek), akár a feministákéban. Ez a minden rólam szól c. világkép. Ez jön be, válik divatossá az interneten keresztül. Csak éppen ez nálunk nem válik be, mert nem tudom elképzelni, hogy egy a megélhetésért dolgozó, legjobban a munkahelyi elvárásoktól stresszelő, a házimunkát ahhoz képest szinte könnyűnek érző nő azonosulni tudjon Sákovics Diána cikkével.
És ezen az sem segít, ha „nyugatosodunk”, mert nekünk, magyaroknak a nyugatosodás németesedést, nem amerikaiasodást jelent, márpedig a német kultúra is sokkal inkább kötelességnek és szolgálatnak, nem önmegvalósításnak tekinti az életet: inkább szociális, mint individualista. Maul halten und weiter dienen.
A számunkra használható, magyar-európai feminizmusnak olyannak kell lennie, amelyik elfogadja a másokért végzett szolgálat, a nem rólunk szóló, kötelességszerű szerepek realitását. Arra kell fókuszálnia, hogy ezeket a feladatokat rugalmasabban is meg lehet osztani a nemek között, illetve a klasszikusan nőies feladatokat is jobban meg lehessen becsülni.
