Gratulálok. Örülök, hogy találkoztunk. Tudom, hogy nem volt könnyű idáig eljutni. Sőt, azt hiszem, nehezebb volt, mint ahogyan azt az olvasó elképzelné.
Kezdjük azzal, hogy ahhoz, hogy ön most itt legyen, atomok billióinak kellett véletlenszerű mozgásuk során egy olyan nagy szívességet tenniük, hogy elfoglalják azt a bonyolult helyzetet, amely önt alkotja. Egy olyan elrendeződésről beszélek itt, ami olyan egyedi és különleges, hogy ön előtt soha nem létezett, és többé nem is fog. A következő jó néhány év során – legalábbis reményeink szerint – ezek a kis részecskék egy zokszó nélkül meg fogják tenni azt az ügyes, egymással a legnagyobb együttműködést igénylő erőfeszítést, ami az ön személyének megőrzéséhez kell, és ami lehetővé teszi, hogy megtapasztalja azt az igen kellemes, ám általában eléggé nem becsült állapotot, amelyet létezésnek hívunk.
*
Nagy rejtély, hogy az atomoknak ez miért éri meg. Az ön részének lenni nem okoz túl nagy örömöt – legalábbis atomi szinten. Bár az atomok pontosan tudják, hogyan kell viselkedniük, ez nem az ön kedvéért történik, sőt, azt sem tudják, hogy ön létezik. Sőt, a saját létezésükkel sincsenek tisztában. Elvégre csak buta részecskék; még csak nem is élnek. (Némiképpen figyelmet érdemlő gondolat, hogy ha az olvasó egy csipesszel atomjaira szedné magát, egy kupac finom atomport kapna, aminek egyetlen része sem él, pedig egykor mind az ön részét képezte.) De valamiképpen, az olvasó létezésének idejére, az atomok mindenekfelett egyetlen cél szerint működnek: hogy ön saját maga maradjon.
Van azonban rossz hírünk is: az atom ingatag, hűsége múló – múlékony, mint maga az ember. Még egy nagyon hosszú emberi élet is csak kb. 650 000 órán át tart. És amikor túljutunk ezen a szerény mérföldkövön, atomjaink ismeretlen okokból kikapcsolnak minket, szép csöndben szétválnak egymásból, és más dolgokká állnak össze. Ennyi.
Azért persze örülhetünk, hogy egyáltalán sor került ránk. A világegyetem más helyein, amennyire tudjuk, ez nem történik meg. És ez határozottan különös, mert a Földön ugyanolyan atomok állnak össze saját jószántukból, hogy élőlényeket alkossanak, amilyeneknek máshol ez eszébe sem jut. Máshol ez nem így van, de a kémia szintjén az élet furcsán egyszerű: szén, hidrogén, oxigén és nitrogén, egy kis kalcium, egy csipet kén, leheletnyi más közönséges elem – semmi olyan, amit ne tartanának egy rendes patikában – és más nem is kell. Az önt alkotó atomoknak csak egy különleges tulajdonsága van: hogy éppen önt alkotják. És ez az élet csodája.
Lehet, hogy az atomokból nem keletkezik élet a világegyetem más részein, de minden más belőlük lesz. Nélkülük nem lenne víz, levegő vagy kövek, csillagok vagy bolygók, távoli gázfelhők vagy örvénylő csillagködök, és semmi más, ami a világegyetemet ilyen hasznos dologgá teszi. Olyan sok atom van, és annyira szükség van rájuk, hogy könnyen elfelejthetjük, hogy létezésük nem szükségszerű. Egy törvény sem mondja ki, hogy a világegyetemet apró anyagszemcséknek kell kitölteniük, vagy hogy lennie kell fénynek, gravitációnak és azoknak a megszokott fizikai jelenségeknek, amelyeken az életünk alapul. Még csak világegyetemnek sem kell lennie. Sokáig nem is volt. Nem voltak atomok, és nem volt világegyetem, amiben úszkálhattak volna.
Semmi nem volt – sehol semmi.
*
Tehát szerencse, hogy vannak atomok. De az, hogy vannak, és hogy éppen úgy álltak össze, hogy ön megszületett, még nem indokolja, hogy most éppen miért itt van. Ahhoz, hogy valaki éppen a huszonegyedik században éljen, és elég esze legyen hozzá, hogy ezt tudja is, biológiai értelemben hihetetlenül szerencsésnek kell lennie. A Földön a túlélés meglepően nehéz ügy. Az idők kezdete óta létezett sok milliárd faj közül a legtöbb – 99,99% – már nincsen köztünk. Az élet a Földön ezek szerint nem csak rövid, de kétségbeejtően bizonytalan is. Létezésünk furcsa vonása, hogy olyan bolygón élünk, amely nemcsak az élet megteremtésében, de annak kioltásában is jeleskedik.
Az átlagos földi faj körülbelül négymillió évig marad fenn; ha valaki több milliárd évig fenn kívánna maradni, olyannak kellene lennie, mint az őt alkotó atomoknak. Minden tulajdonságát meg kellene változtatnia: az alakját, a méretét, a színét, más fajhoz kellene tartoznia – és mindezeket és még több jellemzőjét folyamatosan kellene változtatnia. Ezt könnyű kimondani, de nehéz megtenni, mert a változási folyamatok véletlenszerűen történnek.
Ahhoz, hogy egy „ősi protoplazmikus atomi gömböcskéből” (idézet Gilbert és Sullivan egy dalából) értelmes, két lábon járó mai ember váljon, újabb és újabb sajátosságokat kell magában kifejlesztenie, méghozzá pontosan időzítve, és roppant hosszú időn keresztül. Az utóbbi 3,8 milliárd év során különböző korszakok váltakoztak. Néha el kellett kerülnie az oxigént, más alkalommal nem élhetett nélküle. Egyszer uszonyt növesztett, máskor végtagokat vagy vitorlát, volt, hogy tojást költött ki, és volt, hogy hosszú, villás nyelvét messzire kiöltötte. Bizonyos korszakban nyálkás volt, másokban szőrös, élt a föld alatt és a fákon, egyszer akkora volt, mint egy szarvas, másszor kisebb, mint egy egér, és még hosszan folytathatnánk. És ha ezen evolúciós állomásokon nem éppen a megfelelő ütemezésben haladt volna át, lehet, hogy most algát nyalna egy barlang faláról, vagy rozmárként henyélne egy köves parton, vagy vizet lövellne ki a fején lévő nyíláson, mielőtt húsz méter mélyre bukna, hogy csemegézzen egyet a tengeri homoki férgekből.
*
Az olvasó nemcsak azért szerencsés, mert emberemlékezetnél is régebb óta nem tért le a megfelelő evolúciós útról, de azért is, mert személyes ősei különlegesen – mondhatni, csodásan – szerencsések voltak.
Gondoljon csak bele, hogy 3,8 milliárd éven keresztül, tehát régebb óta, mint amikor a földi hegyek, folyók és óceánok kialakultak, mindkét oldali összes őse elég vonzó volt ahhoz, hogy párt találjon magának, elég egészséges volt az utód létrehozásához, és a sors vagy a körülmények különös kegyelméből meg is érték azt az életkort, amikor utódot hozhattak létre.
Talpraesett ősei egyikét sem lapították szét, ették meg, nem fulladt meg, nem halt éhhalált, nem futott zátonyra és nem ragadt be sehová, és nem szenvedett más súlyos sérülést sem, ami megakadályozhatta volna, hogy teljesítse küldetését: továbbadni egy icipici örökítő anyagot a megfelelő partnernek a megfelelő pillanatban ahhoz, hogy tovább folytatódjon az öröklött tulajdonságoknak pontosan az az egyetlen lehetséges láncolata, amelynek eredménye – végül, csodálatos módon, de sajnos csak rövid időre: az olvasó.
(Részlet Bill Bryson Majdnem minden rövid története című könyvéből)
