„Ez már a rokokósan elkorcsosult, fogyasztó lelkek világa. Eldobható pohár, cserélhető dolgok, már nem is tudok olyat venni, ami sokáig tart” – fest sötét képet korunkról a civilben pszichológus perkás-frontember, Varga Livius. Zenekara mondjuk nagyon is régóta tart: a Quimby hatalmas Aréna-bulival ünnepli negyedszázados évfordulóját szombaton. A koncert a sokatmondó Micsodaország címet kapta, a Mandiner pedig a banda próbatermében mikrofonvégre kapta Gerdesits „Faszi” Ferenc dobost, aki nyáron már úgy érezte: a magyarok a kutyája farkáig sem érnek fel. Zene, politika, gyökerek, isten- és pénzkeresés... Interjúnk.

„A rajongóknak ki fontosabb? Önök, vagy a politikai párt, amelyet követnek?

Faszi: Mi. 

Livius: Nem szűkíteném ezt a Quimbyre. A költészet és a zene tudat alatt is hat, mégpedig azonnal. Ha van, aki eltalálja új szavakkal, új harmóniákkal, ami benned már amúgy is rezeg, az betalál és igazán hat. Nem könnyen törölhető ki. A politikai szlogenek viszont elszállnak a széllel, főleg, ha az, aki mondja őket, fél év múlva már az ellenkezőjét fújja. Viszont tudatosan tud behergelni. Ez a borzasztó. Amikor összekeverik Kossuth-ot a vasúttal. Ilyen az is, amikor szélsőséges művészfélék és aktivisták állásfoglalásként értelmezik, hogy koncertezel Tusnádon. 

Kik?

Livius: Olyanok mondjuk, akik művészként indultak, aztán politikai megmondó tótumfaktumok lettek. Vagy olyanok, akik a másik kurzussal jóban voltak, akkor kaptak támogatást a művészetükhöz, most meg nem kapnak, ezért bekiabálhatják, hogy pénzt kaptunk a tusnádi koncertért. Miközben mi nem kaptunk támogatást semelyik kurzustól. A mostanitól sem. Koncertekért kapunk gázsit, azért, mert van közönségünk. Legtöbbször maga a közönség fizet egyébként, ennek formáját úgy hívják, hogy belépőjegy. A rakendroll ugyanis képes eltartani magát, nem kell kuncsorognia, hogy valaki állja már a nagy művészetünk cechét, legyen kedves. Mi legalábbis tíz éve meg tudunk élni belőle. És amikor nem tudtunk, akkor dolgoztunk mást – azért dolgoztunk, hogy zenélhessünk. És nem kiabáltunk senkinek, hogy virítsa a lóvét, mert az nekünk jár. 

Faszi: Ehhez képest mi kapjuk meg, hogy csak a pénzért csináljuk, meg elkurvultunk... Miközben tényleg nem gondoljuk, hogy nekünk járna bármi. Sokan meg igen. Például a zene. Az is jár. Letölti, nem fizet érte, aztán letörli, tölt le másikat. 

Livius: Ez már a rokokósan elkorcsosult, fogyasztó lelkek világa. Eldobható pohár, cserélhető dolgok, már nem is tudok olyat venni, ami sokáig tart. Összegyűrhetem, eldobhatom. Összetörhetem a lelkét is, mert majd odamegyek megölelni aztán. Kivághatom a fát, majd kinő egy másik. Csakhogy bizonyos dolgok egy idő után nem újulnak meg. Keményre taposod az utat és csak a parlag marad, nem lesz ott már virágzó arborétum.”

Stumpf András interjúját Fesztivál.mandiner oldalunkon olvashatják.