„Olyan büszkén fogadták a halálos ítéletet, mintha csupa dicséretet olvastak volna fel előttük. A kihallgatásoknál, amikor még remélték, hogy javítanak sorsukon, talán szelídeknek mutatkozának, de most: mindegyik egyszerre úgy megkeményedett, mint a gránitszikla.
Akik látták őket az utolsó útjukon, azt mondották, hogy a kísérő katonaság lógatá a fejét szomorkodván; de a hős hadfiak mindannyian büszke daccal menének. Úgy mesélik, hogy Damjanich még élcelőde is folyvást. Isten nyugosztalja, mert a magyar hazának nem vala több ily nemes bajnoka, mikor e tizenhárom nemes lángoló mécsese kialuva.
Én napokig úgy éreztem magamat, mintha valami mocsok esett volna rajtam, hogy nem valék közöttük.”
(Gáspár András honvéd tábornok visszaemlékezése)
