Csenyéte (Google Street View)

Szakad a szívetek. Szakad a szívünk. Szakad mindenki szíve és remegnek a megfáradt lelkek, mert minden, ami Aleppóban történik, az jó ok arra, hogy felébresszük magunkban az embert. Sőt, hogy meglássuk az embert; csendben, saját magányunkban, vagy éppen kamerák előtt és nyilvános fórumokon, hiszen bátran és hangosan ki kell állni most az emberségért. Főleg, ha sokak szerint már itt sem jut belőle elég, és hamiskás utalások vannak arra, hogy a gonoszság, embertelenség mindenhol ott van, és 2010 óta bizony ebben az országban is tombol – így lesz kormánykritika egy nép, egy ország, egy város tragédiájából.És igen, iszonyatos, felfoghatatlan mindaz, ami Aleppóban történik, felesleges bármivel is összehasonlítani, vagy relativizálni, maga a pokol az, amit az ott ragadottak megélnek.

Szakad a szívetek. És látványosan elsápadtok persze sok ezer számra még ebben a nyomorult országban is, miközben azt sem tudjátok sokan, hogy hol a francban is lehet az a Szíria; de az érkező képek nyomasztóak, fájdalmasak, félelmetesek, és arra sarkalnak sokatokat, hogy azokat látva ítélkezzetek akár arról is, ami az itthoni politikában történik. Tegyétek. Attól rémisztő az egész, ahogyan összekötitek ezeket a dolgokat egymással, és hogy a szírekkel való fájdalom-szolidaritás éppen csak annyit ér nektek, hogy kiírjatok valamit a Facebookra, váltsatok róla néhány szót hazafelé a villamoson vagy egy kávéházi teraszon, mutogassatok az óriásplakátokra, egy fél órára szomorúak legyetek, és hogy mindettől persze jobb embernek érezzétek magatokat. Mert belőletek még nem veszett ki a szolidaritás, az emberség, a humanizmus, és jesuis-ztek minden alkalommal, amikor megtehetitek; de persze ezt is szűritek, senki nem akar pl. keresztény nigériai asszony lenni közületek.

Szakad a szívetek. Európaiak és demokraták vagytok, akikből nem veszett ki még az emberség, és nyitott szemmel néztek a világra. De vajon ugyanez a szemetek és szívetek miért nem lát semmit akkor, amikor itthon kellene meglátnotok Aleppót?

*

Amikor csak annyit kérek, üljön be valamelyikőtök mellém az autóbaés jöjjön, látogasson meg velem három félárva gyereket Borsodban, akiket még az anyjukkal együtt dobott ki az apjuk az utcára, aki azóta két éve meghalt, és a legidősebb lány próbálja életben tartani mindannyiukat, hm? Melyikőtök zsebében lapul 2000 forint, amiből gyógyszert vehetnek maguknak? Hol vagytok akkor, amikor a 100%-ban cigányok által kitöltött iskolában az igazgató magyarázza el a 13 éves kislánynak, hogy mi is az a menstruáció, ad pénzt betétre; vagy amikor ózdi rendőrök könnyek között mesélnek arról, hogy ha megtehetnék, ők mentenék ki a cigánytelepről a gyerekeket, mert nem bírják nézni mindazt, amin keresztülmennek, hm?

A Piricsén néhány éve éhen halt cigány kisgyermek fotója vajon lenne-e annyira nyomasztó és megindító nektek is, mint a tengerparton talált, vízbe fulladt szír kisfiúé? Nem akarom sorolni, de higgyétek el, Aleppo közelebb van, mint hinnétek. Csak a saját határainkon belül azért veszélyes sokatoknak a szolidaritást nyilvánosan felvállalni, mert akkor itthon is ki kellene állni azért, hogy ezek a cigány közösségek ne falják fel saját magukat. Hogy az azokban sok helyen a saját családjukban, saját közösségükben a sajátjaiktól szenvedő gyerekek, asszonyok, bárki is érezhesse azt, hogy vannak, akik látják ezt, és legalább átérzik, felfogják, hogy nekik min kell keresztülmenniük. Akkor már inkább a jó messze szenvedő meg úton lévő, menekülő szíreket sajnáljátok kollektíven, hiszen ezzel is a kormányt lehet kritizálni.

A Taktaközben sincsen víz sok helyen. A Taktaközben sincsen étel sokszor napokon át. És bár bombák nem röpködnek, saját apja által véresre vert cigánygyerekek vagy kábítószerező terhes cigányasszonyok fotóival mi magunk is eláraszthatnánk az internetet. Az az elkeserítő, hogy nyilván nem ugyanazok a reakciók születnének rájuk, mint amik az elmúlt hónapok világhírűvé vált szír polgárháborús képeit kísérték.

*

Lesz, aki érti, hogy miről szólt ez a néhány gondolat, és lesznek sokan, akik meg sem próbálják felfogni, hogy mit kérek mindenkitől: itthon a cigányok nyomora és rengeteg helyen végbemenő saját önpusztítása legalább annyira fájdalmas, legalább annyi vérrel és könnyel teli, legalább annyira remény nélküli, mint más, távoli országok háborúi.

De ezt nagyon kevesen akarják csak meglátni és megérteni, tenni érte meg szinte senki nem hajlandó a látvány-demokraták közül. Egy doboz neocitrán felfoghatatlan kincs a 27-es út bármelyik oldalán, nektek negyed óra, amíg leugratok érte a sarki patikába. Aki akar, utaljon az Unicefnek és a UNHCR-nak, biztosan jobb érzéssel fekszik le aznap. Aki ennél is bátrabbnak gondolja magát, az olvasson el még egyszer, aztán jöjjön velem kelet felé.

Aleppóig nem jutunk el. De élőben sápítozni, jajgatni és nagyon hangosan demokratának lenni Hernádvécsén, Vilmányban, Bőcsön, vagy éppen Rakacán is lesz bőven lehetőség.