Angolul jobban hangzik a „demography is destiny” kifejezés (bár franciák használták először), de a demográfia tényleg maga a sors. Annak, amit az egyébként gyűlölködésben és ostobaságban egyszerre kiváló balos újságírók és politikusok „gyűlöletkampánynak” hívnak, ebben mélységesen igaza van. Olyan demográfiai folyamatok zajlanak a világban, amelyek a népvándorlást, ha azt erővel nem állítják meg, elkerülhetetlenné teszik. Ezt csak a vak nem látja, a számok magukért beszélnek.
A kérdés azonban jóval bonyolultabb az egydimenziós üzeneteknél.
A sorsszerűség ugyanis vonatkozik a magyar népesedési folyamatokra is. A hetvenes évek közepének utolsó nagy létszámú nagy generációja negyvenes éveibe lépett. A hölgyek lassan kikerülnek a szülőképes korból, és azok a gyerekek, akik nem születtek meg az elmúlt 4-5 évben e nagy létszámú generációtól, már egyre kisebb eséllyel fognak megszületni. Utánuk jóval kisebb korcsoportok jönnek, kevesebb szülőképes korú nővel. Nem reális tehát, hogy az ország népességcsökkenését a születésszám növelésével meg lehet állítani, ami nem jelenti azt, hogy a kormány intézkedései ne lennének helyesek ezen a téren. Helyesek, de csodát nem tudnak tenni.
Mit lehet akkor tenni? Mert valamit tenni kell, ha nem akarunk egy elszegényedő és kihaló országban élni.
*
Már jobboldalon is hallani olyan véleményeket, hogy majd az elszakított területek magyarsága megoldja a maradék Magyarország demográfiai problémáit. Ez lássuk be, minden valamirevaló román, szlovák, szerb és ukrán nacionalista álma, de hogy Budapesten jelentsen ki valaki ilyesmit, az megdöbbentő.
És nem csak azért, mert éppenséggel a magyar közösségek felszámolására való nacionalizmusok szekerét tolja, hanem azért is, mert ez rendkívül sértő a magyarok számára. Kinek képzeli az magát, aki azt gondolja, hogy egy székelynek más álma sincsen, mint hogy mondjuk a tágas és kiürülő Alföldön telepedjen le? Vagy, hogy egy szám legyen valakinek a fejében: rendben, 10 év alatt veszítünk 300 ezer embert, arra szűken elég a délvidéki magyarság, gyertek át testvérek.
Ez egyrészt erkölcstelen, másrészt nem is kivitelezhető.
Aki át akart jönni, jórészt már átjött, több százezer főként erdélyi és délvidéki magyar lassította a maradék ország demográfiai hanyatlását, de ezzel már spontán folyamatként sem lehet számolni.
A helyzet az, hogy a jelentős demográfiai problémát − ami súlyos gazdasági problémát, munkaerőproblémát jelent − Magyarország hosszú távon csak a bevándorlás segítségével tudhatja mérsékelni. Most persze kampány van, és csak két abszolút vélemény állhat egymással szemben: a bevándorlást csak negatív jelenségként, veszélyként értelmező; és az, ami szerint itt egy szinte csak pozitív kérdésről van szó, megoldható problémákkal. De a népszavazás után azért majd el kell gondolkozni.
Az helyes dolog, hogy nemet mondunk az európai baloldal végtelenül naiv, rózsaszín világára, még akkor is, ha ez a propagandagépezet iszonyúan fárasztó. De helytelen, ha magát azt a gondolatot vetjük el, hogy okosan csinálva a bevándorlás hasznos is lehet az ország, sőt a nemzet számára is. A rengeteg negatívum mellett volt erre is példa múltunkban.
Magyarország persze még egy jó ideig nem lesz olyan gazdag, hogy válogathasson a legjobbak között, de legalább tudati szinten meg kell őrizni a nyitottságot. Amire első körben szükség van, az elsősorban az elvándorlás megállítása. Utána viszont szükség lesz egy jól átgondolt bevándorlási stratégiára, hogy azokat a rendkívül súlyos problémákat, amivel Nyugat-Európa szembenéz, elkerülhessük.
*
Nézzük meg, hogyan csinálják ezt mások. Mondjuk egy hozzánk hasonló méretű, közeli állam: Csehország. Nos, jobban; lenne tőlük mit tanulni. A cseh demográfia nem annyira rossz, mint a magyar, de már ott is több a halálozás, mint a születések száma. A népesség mégis növekszik, éves átlagban 20 ezer fővel. Csehország lakossága ezzel a hivatalos adatok szerint 10 millió 541 ezer fő jelenleg. Az összehasonlítás végett: a cseh népesség 1980-ban 10.3 millió, 2002-ben 10,2 millió, 2011-ben pedig 10,44 millió volt.
Magyarország a maga 10.7 milliójával 1980-ban 400 ezerrel nagyobb lakosságú volt Csehországnál, ma viszont nagyjából 9.8 millióan vagyunk. 700 ezer ember tehát a különbség, úgy, hogy hozzánk legalább 200 ezres vérfrissítés jött a Trianonban elszakított területekről.
Hogy is csinálták ezt? A fele ennek a jobb demográfiai helyzet: kevesebb halálozás, több születés az elmúlt majd' negyven évben. A másik fele pedig az, hogy Csehországban ma mintegy 400 ezer külföldi él. Egy részük persze szlovák, sőt felvidéki magyarok is nem ritkán választják Prágát Pozsony vagy Budapest helyett, de a többség harmadik országból jött.
Főként Ukrajnából, nagyjából 200 ezren, és Vietnamból, 70 ezren. Jórészt spontán módon, de Prága a tudatos telepítési, betelepítési politika jeleit kezdi mutatni. Ukrajna tekintetében egy alapítványon keresztül programot indítottak az egykori Osztrák-Magyar Monarchián belül a mai Nyugat-Ukrajnába telepedett csehek utódainak visszatelepítésére. A jövőkép az, hogy a programot az egész világra kiterjesszék.
Egy másik alapítvány kezdeményezésére indult meg az iraki keresztények betelepítése, igaz, jóval kevesebb sikerrel, mint az ukránoké. Nem lehetett ugyanis megakadályozni, hogy a menekültek továbbutazzanak Németországba. De az, hogy a cseh állam ezt nem hogy engedi, hanem támogatja is, figyelemre méltó.
*
Prága tehát próbálkozik, gondolkodik a kérdésről, méghozzá jó irányban és okosan. Az ukránokkal egyértelműen kezelni tudja hosszú távú demográfiai problémáit, a 42 milliós ország kimeríthetetlen forrása lehet a beilleszkedésre kész és képes bevándorlóknak.
Magyarországnak követnie kellene a cseh példát. A népszavazás persze nem erről szól, hanem, a belpolitikai vetületen túl az ostoba nyugat-európai bevándorlás- és menekült politika elutasításáról. A kényszerkvótára nemet kell mondani, egy jövőbeli világkvótát viszont meg kell fontolni, mert a nulla bevándorlás rossz és rövidlátó politika egy olyan demográfiai helyzetben lévő ország számára, mint Magyarország.
Ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel! Semmi bajunk sem lenne a közel-keleti keresztények kisebb közösségeinek befogadásával. Az ukránokkal sem, de a távol-keleti népek között is számos olyan van, amely munkakultúrája, életfelfogása kompatibilis a magyarral.
Ha nyertesek akarunk lenni az egyébként elég szörnyűnek ígérkező XXI. században, akkor befogadjuk, sőt behívjuk azokat, akikkel gazdagodhat a nemzetünk; és kíméletlenül távol tartjuk azokat, akik valószínűsíthetően több problémát hoznának, mint amennyit megoldanának.
Az utolsó 100 komment: