Nyolc arannyal, három ezüsttel és négy bronzzal az éremtáblázat 12. helyén zárta Magyarország a riói olimpiát. A nyolc aranyból hetet női sportolók szereztek, ami példátlan a magyar sporttörténelemben. Az is csak egyszer fordult eddig elő (2004-ben), hogy a magyar aranyak többségét nők szerezték. Orbán Viktor miniszterelnök azonnal le is vonta a következtetést: valami baj van a magyar férfiakkal, önvizsgálatot kell tartaniuk.

Tény, hogy ha az érmes helyezéseket nézzük, akkor valóban nem sikerült ez az olimpia olyan jól a férfi sportolóinknak, mint a nőknek. De hogy ettől „baj lenne velük”? Ez most így alakult, eddig − egyetlen olimpiától eltekintve − a nők szerepeltek gyengébben ebben az összevetésben, mégsem merült fel sosem, hogy a nők gyengébb szereplése ne volna rendben.

Meg lehetett volna közelíteni a riói olimpiai szereplést onnan is a miniszterelnök részéről: mennyire jó dolog, hogy ennyire remekek a magyar sportolónők. Ehelyett ő inkább onnan fogta meg a dolgot, hogy mennyire bénák a férfiak, amiért a nők jobbak szerepeltek náluk.

A probléma nem ezzel van

Magyarország ahhoz képest, hogy mekkora, hány lakosa van vagy éppen milyen a gazdasági teljesítménye, mindig messze jobban szerepelt az olimpiákon, mint a hozzá hasonló, vagy az akár még nála is sokkal kedvezőbb helyzetben lévő országok. Ha úgy tetszik, mindig bőven erőn felül teljesített, amire joggal lehetünk büszkék.

De ez az erőn felül teljesítés oda vezetett, hogy egyszerűen nem tudjuk értékelni azt, ha valaki nem dobogós, de a pillanatnyi öröm után sokszor azt sem, ha valaki nem első, „csak” második vagy harmadik. (Meg tudja még valaki mondani a sportbuzikon kívül, kik voltak ezüst- és bronzérmesek négy éve Londonban?). Miközben már az óriási teljesítmény, sok-sok év kemény munkájának és rengeteg lemondásának az eredménye, hogy valakinek sikerül kijutnia egy olimpiára.

Az még a kisebb gond, hogy nem értékeljük a tizen-huszon helyezéseket. De amikor az elmaradt sikerek miatt a fotelből, a laptop vagy telefon mögül még minősíthetetlen hangnemben kritizáljuk is a sportolókat ezért, az tényleg bosszantó. Mi, átlag magyarok, akik − tisztelet a ritka kivételnek − nem hogy a világon, de jó eséllyel még az országban sem vagyunk ott a legjobbak között abban, amivel foglalkozunk. A korábbi paralimpiai bajnok Pásztory Dóra remekül írt erről a jelenségről.

Azért engedjünk az eredményességi szemlélet csábításának egy kicsit

Ha valamit ki kell emelni a magyar eredményeket nézegetve, akkor az nem az, hogy hány férfi és hány nő nyert (arany)érmet, hanem hogy milyen sportágakban és hányan voltak eredményesek. Jól mutat ugyanis a 8 arany, elképesztő teljesítmény és hatalmas büszkeséggel tölthet el mindenkit, hogy Magyarország a világon a 12. legsikeresebb ország az éremtáblázat szerint, de azért a kép elég csalóka.

Egyrészt mindössze négy sportágban szereztük érmet: úszásban, kajak-kenuban, vívásban és született egy meglepetés bronzérem atlétikában is a súlylökő Márton Anita révén. Másrészt azt is érdemes nem elfelejteni, hogy a nyolc aranyéremből hatban két, egészen rendkívüli sportoló − Hosszú Katinka és Kozák Danuta − teljesítménye is benne volt, nélkülük egészen máshogy festene a magyar olimpiai szereplés is.

És ez csak az érmes oldal. Számos sportágban ugyanis egészen messze vagyunk attól, hogy magyar sportoló kvótát szerezzen (állítólag lovas meg íjász nemzet vagyunk, miközben ezekben a sportágakban alig szerepelt magyar sportoló olimpián, legutoljára két évtizede; a két sportágban összesen pedig egyetlen magyar bronzérem született). Számos sportág van, ahol pedig csak egy-egy indulónk volt most Rióban is, és nem azért, mert nemzetenként csak egyetlen sportoló indulhatott.

De elég csak megnézni azt is, hogy az éremtáblán előttünk szereplő országok messze több sportolóval képviseltették magukat a játékokon, és számos olyan ország akadt, akik lehet, hogy nem szereztek annyit érmet, mint Magyarország, mégis sokkal-sokkal több sportolójuk volt ott Rióban.

Vagyis nálunk egyértelműen hiányzik a tömegbázis, hiányzik, hogy még több sportágban, még több sportolónk is képes legyen kiharcolni az olimpiára való kijutást akkor is, ha ott aztán nem a legjobbak között végez. És hogy ez így van, talán nem független attól a szemlélettől, hogy mi valóban csak az (arany)érmeket vagyunk képesek értékelni. Jó lenne ezen változtatni.