Vannak firkálmányok, amelyekre nem érdemes reagálni. Ha ganéban turkálunk, büdös lesz a mi kezünk is. Hagyni kell az apróságokat, eljátszadoznak magukban.

Vannak aztán a határterületen mozgó írások. Sok félreértéssel, némi sejtetéssel és rosszindulattal, de legalább gondolatcsírákkal is megtűzdelve. Ilyen Lánczi Tamás cikke a Mozgástér blogon, amellyel kvótanépszavazásos írásomra válaszol.

A legörvendetesebb azonban, hogy még mindig, igen, még mindig akadnak vitacikkek, amelyekben a szerző képes a témával foglalkozni, kifejezni egyet nem értését úgy, hogy közben nem csusszan el a személyeskedés taknyán. Innen is köszönöm Bencsik Gábornak, hogy megtisztelt írásával.

*

Bencsik Gábor megfontolandó felvetéseire is igyekszem reagálni. Nem a meggyőzés reményével. Semmi okom meggyőzni őt. Csupán a megértetés szándékával. Lánczival ez ügyben több dolgom van, sajnos ugyanis ő nem olvasta figyelmesen soraimat. Azzal vádol például, hogy a kvótanépszavazáson való részvétel ellen buzdítok. Nos, már csak azért sem buzdítok senkit semmire, mert még én sem döntöttem el, megyek-e vagy sem – amint azt cikkemben jeleztem is. Valószínűleg nem, de októberig előállhat olyan európai vagy akár belpolitikai helyzet, hogy mégis: ezért inkább nyitva hagytam az opciót.

Lánczi figyelmetlensége azonban itt nem ér véget.

„Stumpf azért tartja veszélyesnek a népszavazást, mert azzal kisodródhatunk az Európai Unióból” – írja. Ezzel szemben nem tartom veszélyesnek és azt írtam, hogy „a kormány valójában nem kivezetni akarja az EU-ból az országot”. Pontosan tudom tehát, hogy nem a kiléptetés a cél. Bencsik Gábor remekül vázolja, miért nyomja Lázár János a kilépéses sztorit mégis. (Bencsiknek igaza van: TGM helytelen következtetésre jut szerintem is. Amit egyetértőleg idéztem tőle, az annyi: Lázár a helyzet természetéből adódóan nem magánemberként beszél ilyenkor.)

A Brexit pillanataiban felvetni ilyesmit legfelsőbb csúcsminiszteri szinten: ez azért tényleg kötelezés az akasztott ember házában. A Brexit pedig csak annyiban párhuzam, hogy a kezdeményezők ott sem látták döntésük következményeit. Hazardíroztak. Hátha bejön. Bejött, csak nem úgy. Ki tudná garantálni, hogy a magyar kormány viszont mindent pontosan lát előre?

Ettől függetlenül sem félek a kilépéstől, pontosan azért, mert bizony ismerem a közvélemény-kutatásokat én is. Csupán annyit jeleztem: a népszavazáson kinyilvánítandó, de már ma is ismert népakaratnak kormányzati hatáskörben úgy és csak úgy lehetne érvényt szerezni ebben az ügyben, ha kilépnénk az EU-ból. Akkor nem lenne kvóta. Nyilván nem fogunk kilépni, amiből az következik csupán, hogy ezzel a népszavazással nem fogunk tudni érvényt szerezni a népakaratnak.

Tehát, hogy ez a népszavazás értelmetlen.

*

Lánczi maga is elismeri, hogy a referendum, még ha győztes is lenne, akkor sem kötelezné semmire Brüsszelt. Mindez viszont szerinte mellékes. Jön a Századvég környékén divatos, nagyképűen vulgárakadémikus fejtegetés a politika természetéről. A férfiasság, az ágaskodás ezúttal csak implicite jelenik meg, de „a politika nem formális procedúra, nem bírósági eljárás, hanem hitek, meggyőződések, a mozgósító-képesség és az elszántság párharca. Végül az győz, aki szilárdabban tudja maga mögött a sajátjainak támogatását. De fordítsuk meg a kérdést: fel tudná sorakoztatni Merkel maga mögött a választópolgárokat? Vagy Hollande? Vagy Juncker? Na, erről szól a népszavazás, de szerintem ezt András is tudja, csak valamiért nem akarja megérteni.”

Úgy látszik, Lánczi nem csak az én cikkemet olvasta figyelmetlenül, de a népszavazási kérdést is. Az ugyanis a kvótáról szól, nem arról, hogy akarunk-e még több migránst Európába vagy sem. Ha a németeknek utóbbi kérdést tennék fel, a többség inkább nemmel válaszolna. Merkel azt tényleg nem tudná megnyerni. A kvóta ügyében viszont nem elképzelhetetlen, hogy maga mögé tudja állítani „sajátjait”. (Azaz tudná, ha Németországban lenne szövetségi népszavazás, ahogy nincs.) Annak a németnek ugyanis, akinek elege van a migránsokból, érdekében áll a kötelező kvóta. Mert akkor migráns tőle el, hozzánk meg migráns be. Ez még azoknak is, sőt, éppen azoknak érdeke, akik amúgy torkig vannak Merkel felelőtlen, migránsszelfis, meghívóleveles ámokfutásával. Ha úgy tennék fel nekik a kérdést, akarják-e, hogy ne csak Németország, de minden EU-tag kötelezően vállaljon át migránsokat, bizony igennel felelnének. Pont azért, amiért mi nemmel. Mert nem teljesen idióták és a saját terheiket szeretnék csökkenteni ők is.

Hogy nekünk van igazunk? Igen. Bicskanyitogató, hogy országába invitál embereket a német kancellár a fejünk fölött, majd a fejünk fölött döntene arról, hogy neki mégse kellene mind, hát vegyünk át belőlük? Az. Főleg, hogy mi nem küldtünk meghívólevelet senkinek. Jól tettük, hogy nem küldtünk. Azt is jól tettük, hogy kerítést húztunk. Ebben egyetértek Bencsik Gáborral ma is, ahogy eddig is.

Csakhogy ez még mindig nem jelenti, hogy a magyar kvótanépszavazásnak értelme lenne. Ha győznek a nemek, akkor lesz kétmillió kvótaellenes magyar szavazat az ötszázmilliós Európában. Úgy, hogy az EU-polgárok 79 százaléka (a gazdag, régi tagok 85 százaléka) a szétosztás híve, az összes EU-polgár 69 százaléka pedig egyetért azzal, hogy aki nem veszi ki a részét a migránskrízis kezeléséből, kevesebb pénzt kapjon vagy fizessen.

Ezzel állna szemben tehát kétmillió magyar szavazat. Erről a hatalmas erőről beszél nekem Lánczi Tamás. Tényleg tiszta hazaáruló, marxista Gyurcsány-fegyverhordozó vagyok, amiért ezt némileg soványnak látom.

És egyébként: mi is történne a „sikeres” népszavazás után? Hozna az Országgyűlés valami jogszabályt, már a nép által megtámogatva. Arról, hogy ide kötelezően márpedig senkit. Mi gátolná meg Junckeréket, hogy eljárást indítsanak és kigyomlálják azt a magyar joganyagból, mint EU-joggal össze nem férőt? Mi gátolná Wolfgang Schäuble német pénzügyért, hogy nekünk is odavesse megint, amit a görögök felé szintén ellőtt már: ha nem tetszik a rendszer, lépjünk ki Schengenből vagy az EU-ból? Vagy azt: tetszettünk volna nem megszavazni a lisszaboni szerződést. Simicskó István egyébként nem szavazta meg, neki most van is egy naugyéja. A többi fideszes villámtempóban nyomta rá az igent, azaz hozzájárult, hogy többségi alapú döntések is születhessenek az EU-ban. A brüsszeli döntések bíróságra citálása lehetőség, élünk is vele, és ez nagyon helyes. Ha igazunk van, ott talán van némi esélyünk érvényt szerezni neki.

*

Lánczi és Bencsik Gábor is jól látja persze, hogy a népszavazásoknak nem csak a feltett kérdésre van hatásuk. Látszott ez 2004-ben, 2008-ban − utóbbi üzenetét Horn Gábor fordította nagyon pontosan, de látszott idén is, amikor a szocik vasárnapi boltzárasát végül nem tudta elkaszálni a Fidesz – hát gyorsan módosított a törvényén, plusz bedobta ezt a mostani népszavazást. Egy viszont biztos: népszavazásoknak ott van hatásuk, ahol tartják őket. A magyar népszavazásoknak a magyarok földjén és közösségében, nem máshol. Ezért is mentem el 2004-ben, s szavaztam hatalmas igennel a határon túliak állampolgárságára. Mert ott, abban a kérdésben volt hatásköre a magyar parlamentnek. Látszott, hogy a nemzeten ejthet mély sebet a távolmaradás. Ahogy aztán sajnos ejtett is. A kvótanépszavazásra ez pont nem áll, Lánczi párhuzama ezért hatásos bár, de nem valós.

Itt most ugyanis az van, hogy ha eredménytelen a dolog, nem a nemzet kap sebet, hanem esetleg megroggyan a kormány.

De hát azt akarom én, hogy a szocik győzzenek 2018-ban? Vagy a Jobbik? Miért nem érzem erkölcsi kötelességemnek, hogy elmenjek és behúzzam az ikszet a nemre? – hallom a kérdéseket. Nos, azért nem, mert ez a kezdeményezés nem a néptől indult. Hanem a kormánytól. Ez önmagában ellentétes a népszavazás intézményének értelmével (olyanra is rászoríthassa a nép a parlamentet, amire az magától nem hajlandó), de itt most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a felelősség a kezdeményezőé. Sajnálom, de sem állampolgári, sem értelmiségi felelősségem nincs abban, hogy megóvjam a kormányt a maga állította csapdától.

Minthogy a kvótakérdés nem ezen a népszavazáson dől el, hajlamos vagyok úgy érezni, hogy belpolitikai játszmához kellenék megint. Az lenne a dolgom, hogy félidőben megerősítsem a kormányt. Gyanúmat nem enyhíti az az összevissza beszéd sem, amely kormányzati szinten megy migránsügyben. Van ugye egy Migrációs Stratégia. 2013-ból. Abban az áll, hogy kell a munkaerő, a bevándorlás jó, érzékenyíteni is kell erre a magyar népet. Aztán jött a káosz, a roham, Röszke, nagyon helyesen ellenálltunk neki. Amikor alig két hónapja rákérdeztem, hogy kell-e még bevándorló, Kovács Zoltán és Lázár János határozott nemmel feleltek. Azt mondták, nem érvényes már a stratégia. Bár hatályon kívül nem helyezték. Most meg azt hallom, hogy Varga Mihály szerint mégis kellenének migránsok munkaerőnek. Semmi bajom nincs ezzel egyébként: nem vagyok balos Orbán-fóbiás, aki ott is ellentmondást lát, ahol nincs. Ha nem akarjuk, hogy tömegesen és ellenőrizetlenül ömöljenek az országba emberek, meg azt sem, hogy Brüsszel mondja meg, ki lakjon itt, nem ellentétes azzal, hogy azt hívjuk meg magunkhoz, akire nekünk szükségünk van. Csak akkor miért kellett ezt eddig tagadni? Propagandaokokból, nyilván.

*

A kormány kétségtelen eredményeire és visszataszító húzásaira nincs most időm kitérni, egy viszont biztos: eszem ágában sincs félidőben mérleget vonni. Ha hazafiúi kötelességként állítják be ezt és érzelmileg próbálnak zsarolni, még kevésbé. Van még két év ebből a ciklusból. Majd a végén vonok mérleget és eldöntöm, kire szavazok. Ha szavazok egyáltalán.

Túlbonyolítom, mondja erre Lánczi. Nem akarok kvótát, ugye? Nem. „Aki nem akar kvótát, menjen el szavazni. Ez ilyen egyszerű.”

No de én például AIDS-et sem akarok, Tamás! Ha kiírtok egy népszavazást arról, hogy ugye az AIDS rossz dolog és nem kérünk belőle, menjek el arra is? Ne szórakozzunk már egymás idejével! Az sem lenne több egy nagy, drága, mérsékelt értelmű közvélemény-kutatásnál. Ez sem lesz.

Hacsak.

Hacsak a népszavazással lépéskényszerbe nem hozzuk a régiónkat, a V4-eket, mindazokat, akik ellenérdekeltek a kvótában. Ha ennek az eszköze a referendum, ha tehát hatására mondjuk szomszédainknál  is elindul a népszavazási hullám, az már jelenthet némi erőt a nagy, közös európai asztalnál is. Ennek jeleit Lánczi Tamás már bizonyára jól látja a haza üdvére folytatott londoni bizniszelés lövészárkaiból, én viszont innen még sajnos nem. Ha látok majd ilyesmit – na, például arra az esetre tartottam nyitva az opciót, hogy elmegyek és mégis ikszelek egy nemet október 2-án.