Dorin Tudoran román író, költő, esszéista, az amerikai Foreign Policy Research Institute munkatársának előadása a Magyar PEN Club 2016. május 9-i közép-európai eszmecseréjén Európa jövőjéről. Tudorannal készült interjúnkat itt olvashatják.
***
Az elején „Várunk a barbárokra”, a végén „Viszontlátásra európaiak”?
Kötelező újraolvasások, struccpolitika, politikai autizmus és határok nélküli alvajárók
I.
1985 őszén, pár hónappal az után, hogy elhagytam Ceauşescu Romániáját, Madridban részt vettem az Európa Tanács egy konferenciáján az akkori spanyol miniszterelnök, a vitatott szociáldemokrata Felipe González védnöksége alatt. A konferencia címe „Az európai kulturális tér” volt, a kérdés pedig, amire a résztvevők a választ keresték, „Mit tehetünk azért, hogy európaiak maradjunk?”.
A kérdés egyáltalán nem volt egyszerű, mivel mind Hitler, mind Teréz anya európaiak voltak. Ugyancsak európai volt Michelangelo és Savonarola is. Más szóval a hangsúly azon volt, milyen európaiak kívánunk maradni.
Ma, Budapesten a Magyar PEN Club kerekasztalán veszek részt. A cím „Európa válaszúton”, és a kérdés, amire a résztvevők a választ keresik, „Meg kell-e mentenünk Európát?”, sokkal drámaiabb, mivel szerintem egy jelentős válság „védnöksége alatt” zajlik. Ezúttal a vendéglátó ország miniszterelnöke egy vitatott jobbközép politikus, Orbán Viktor.
A ma feltett kérdés bonyolultabb, mint a madridi; mert ha a válasz nyilvánvalóan az, hogy meg kell mentenünk Európát, a hangsúly azon lesz, hogyan, miként tudjuk megvédeni anélkül, hogy kozmetikáznánk az elszigetelődést vagy serkentenénk az idegengyűlöletet, s főleg anélkül, hogy a rasszizmus kelepcéjébe esnénk.
Dorin Tudoran
II.
Mi történt a Madrid és Budapest között eltelt 31 évben? Számos fontos dolog.
1991-ben Richard Condon ismert amerikai író kijelentette: „Most, hogy a kommunisták ideje lejárt, ki kell találnunk egy másik szörnyű fenyegetést”. Condon állítása akkor Kavafisz híres versét − „A barbárokra várva” − juttatta eszembe. Emlékeznek rá? Íme:
- Miért gyűlt össze népünk a köztéren?
Mivel ma megérkeznek a barbárok.
- És miért nem tesz a Szenátus semmit,
mért nem tart ülést, hoz törvényeket?
Mivel ma megérkeznek a barbárok,
és nincs értelme a törvényhozásnak.
Barbárok jönnek, ők hoznak majd törvényt.
- És császárunk mért kelt fel ilyen korán,
és ül trónján a város kapujában,
teljes díszben, koronával fején?
Mivel ma megérkeznek a barbárok.
Császárunk ott ül, hogy vezérüket
méltón fogadja, kezében tekerccsel,
hol rangokat meg címet adományoz
a barbárság előkelőinek.
- A praetorok, s két konzulunk miért
vonult ki bíborszegélyű tógában,
mért húztak ékes gyűrűt ujjaikra,
mért hordanak ametiszt karkötőket
s tartanak kézben drága botokat
remekbe faragott aranybetétekkel?
Mivel ma megérkeznek a barbárok,
s ily csecsebecsék elbájolják őket.
- Jeles szónokaink miért nem jöttek,
hogy mint máskor, beszédet tartsanak?
Mivel ma megérkeznek a barbárok,
s a szónoklás idegeikre megy.
- Mi ez a hirtelen nagy nyugtalanság,
mért ürülnek ki ily gyorsan az utcák,
terek, piacok, s mély gondba merülve
miért igyekszik mindenki haza?
Mert itt az est, s a barbárok nem jönnek.
Néhányan, kik a határról érkeztek,
azt állítják: barbárok nincsenek.
- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét.
[Faludy György fordítása]
III.
Richard Condon állítását kommentálva Daniel Pipes − a Közel-Kelet egyik legtekintélyesebb politikai elemzője, a philadelphiai Külpolitikai Kutatóintézet igazgatója abban az időben − azt írta 1991-ben:
„S így történhet meg, hogy egyre több amerikai és európai fordul egy hagyományos mumus, a muszlim felé. Ez a mély és ősrégi félelem egyáltalán nem kitalált. (…) Az a gondolat sem teljesen új, hogy a muszlimok komoly fenyegetést jelentenek a nyugati civilizáció számára. Leon Uris már 1984-ben elmondta, azért írta meg The Haj [A zarándok] című regényét, hogy figyelmeztesse »a Nyugatot és a nyugati demokráciákat, hogy ebben a helyzetben nem dughatjuk többé a homokba a fejünket, hogy bolygónkon egymilliárd ember felbőszült bikaként viselkedik, és ha rossz irányba indulnak, akkor megnyithatják az Armageddon csatájához vezető második utat.« De a muszlim-fóbia csak 1989-ben erősödött meg, a Mihail Gorbacsov reformjait és Közép-Európa felszabadulását kísérő elmélet-orgia melléktermékeként.”
Mindezek ellenére a Madrid és Budapest közt eltelt évtizedekben a struccpolitika dominált. Nem az ausztrál, hanem az európai struccé.
IV.
A Bécsben született brit konzervatív, David Pryce-Jones megjegyzi, hogy nagyon sok muszlim „semmi többet nem kér magának, mint hogy elhagyhassa hazáját és Európában telepedhessen le”. Daniel Pipes azonban átlátja a helyzet szomorú iróniáját: az európaiakat „pontosan az a tény nyugtalanítja, hogy olyan sok muszlim vonzódik a Nyugathoz. Annyira szeretik, hogy részei akarnak lenni”.
Pipes megjegyzi: a muszlimok, „úgy tűnik, rendkívül ellenállóak az asszimilációval szemben”, és sokan közülük „arra törekszenek, hogy a befogadó országot átalakítsák egy iszlám társadalommá, kikényszerítve, hogy alkalmazkodjék szokásaikhoz”.
Ma nagyon sok európai imám egyértelműen hirdeti a Nyugaton élő muszlimoknak: „Alkalmazkodjatok, de ne integrálódjatok!”
Némely muszlim bevándorló azon törekvéséhez, hogy a Nyugatot a vallás szájíze és betűje szerint alakítsa át, hozzájön a demográfiai háborúnak nevezett jelenség, amit Európa csak elveszíteni tud. 1991-ben a világ 32 országában a muszlimok a lakosság 85%-át tették ki; 11 országban a lakosság 24-85 %-át, és 47 országban jelentékeny számban voltak jelen, bár 25% alatt.
Hány nemzedéken belül lesznek többségben a muszlimok Európában? Íme, egy kérdés, amit nem lehet feltenni anélkül, hogy okkal vagy ok nélkül ne gyanúsítsanak meg idegengyűlölettel, elszigetelődéssel, és különösen rasszizmussal. Ennek ellenére, egy ilyen kérdés elől kitérni szerves része a struccpolitikának, amit bátorít az ostoba politikai korrektség.
V.
Mi annyira új manapság, hogy sürgetővé vált a kérdés: „Meg kell-e mentenünk Európát?”
2016 Európája érzékelhetően különbözik 1991 Európájától. Ernest Renan óta az eszme, miszerint „egy nemzet léte mindennapos népszavazás” elég támogatót nyert ahhoz, hogy a nemzetállam premodern elgondolása teret veszítsen a posztmodern szövetségi elgondolással szemben. De a paradigmaváltás nem természetes módon történik, nem a „fáradt” nemzetállamokból indul, hanem érezhetően egy „fentről” jövő politikai-adminisztratív utasítás ez, ami „a központból”, egy fővárosból érkezik, amely főleg arra törekszik, hogy növelje az euro-szkeptikusok számát.
1991-ben Wilfred Martens belga miniszterelnök egy kínos logikát követve azt mondta honfitársainak: „Európa központjában vagyunk. Általános vélekedés, hogy itt van Európa leendő fővárosa. Ha ezt elveszítenénk, … az katasztrófa lenne. Lecsúsznánk Európa peremére, olyan ország lennénk, mint Izland vagy Dánia.”
Brüsszel nem vesztette el az esélyt, hogy Európa politikai fővárosa legyen, de semmiféle joga nincs arra, hogy önhatalmúan perifériákat hozzon létre, s valahogy fentről nézzen le Reykjavíkra vagy Koppenhágára, vagy Budapestre és Bukarestre. Mégis, úgy tűnik, politikai autizmusában pont ezt teszi.
Az Európai Uniót erőfeszítései egy „közös projekt” megvalósításáért nem jogosítják fel arra, hogy háttérbe szorítsa az alapvető entitást – az „ország-projektet”. Ha a közös projekt alanyait megfosztják az ország-projekttől, akkor az új szerkezet a politikai autizmus sikerévé válik. Lakói határok nélküli alvajárók lesznek, akik egy romba dőlő ház ereszéről egy másik, ötven emeletes, de alapok nélküli épület ereszére lépnek – amely tehát ugyancsak arra van ítélve, hogy rommá váljék.
VI.
A békés muszlim közösségek megnyugtató üzeneteket küldenek a zsidó-keresztény közösségeknek: a muszlim dzsihádisták csak egy kisebbséget képviselnek. Mekkora kisebbségtől is kellene akkor félnünk? Millióstól? Akit megnyugtatnak az efféle statisztikák, csatlakozik azokhoz, akik hosszú évtizedek óta gyakorolják a struccpolitikát.
A muszlim közösségek nyilvános elhatárolódása a terrorizmustól, amely az iszlám azon úgynevezett jogára hivatkozik, hogy a „hitetlenek” ellen tűzzel-vassal kell harcolni, rendkívül gyenge. Nehéz számszerűsíteni, mennyiben van szó félelemről és mennyiben cinkosságról.
Szaporodnak az olyan kérdések, mint: hol vannak az iszlám világ racionális hangjai? Hol vannak a belülről megtett intézkedések, amelyekkel elmagyaráznák, miért őrli fel a radikális fundamentalizmus a muszlim világot, és miért exportál a radikális iszlám egyre több erőszakot?
Ezek a megközelítések nem hiányoznak, bár kevésbé láthatóak, mint kéne. Szerzői Jean Daniel szerint egyenesen az „iszlám reformerei”, míg a Korán-szakértő Rachid Benzine inkább az „iszlám új gondolkodóinak” nevezi őket.
Malek Chebel merészen fogalmazza meg irgalmatlan és félelmetesen határozott véleményét: „Az iszlám egy agyaglábú óriás, amely nem talált még rá önmagára. Sem mint civilizációs forma, sem mint kormányzási struktúra. Mint vallás, vétkezik nyugtalan kisebbségei, mégpedig az erőszakosak által. Mint kormányzati struktúra, siralmas módon áldozatává válik a sok döntési központjának, amelyek habozás nélkül üldözik és kölcsönösen hatálytalanítják egymást”.
Sajnos Abdel Karim Soroush, Mohhamed Arkoun, Abdelmajid Charfi, Malek Chebel (Manifeste pour un islam de Lumières – 27 propositions pour reformer l’ islam), Mohammad-Reza Djalili (Iran l’illusion réformiste) szavait elfedi a politikai iszlám beolvasztó hangja. Még mindig az iszlám forradalom szellemi atyjainak eszméi az uralkodóak.
A hatvanas években Djalal Al-e Ahmad Garzadeghi címen közzétett egy tanulmányt, amely franciául l’Occidentalité fordításban jelent meg. Üzenete, mondja Mohammad-Reza Djalili, hogy „az okcidentózis egy fajta betegség, mely megfertőzte az iráni társadalmat, ezért lehetőleg minél előbb meg kell szabadulni tőle”. Djalili mulatságosnak tartja, milyen hamar elnyerte ez a diagnózis mindazoknak a majd egyhangú támogatását, akik nem nagyon tudják, hogyan magyarázzák meg az iráni társadalom akut identitáskrízisét.
Ebben a környezetben nem nagyon van esélye egy sajátos muszlim megújhodásnak. Mohammed Arkoun világosan megmondja: „Arra lenne szükség, hogy a muszlimok ne tévesszék többé össze a Nyugattal folytatott politikai harcaikat a tudás fejlődésével, melyet lényegében ugyanennek a Nyugatnak köszönhetnek. S meg kell mondanunk, ha a Nyugat a háborúra költött pénzt egyetemek alapításába és humán meg társadalomtudományos kutatásokba fektette volna, akkor biztos kevesebb terrorista erőszakban lett volna részünk”.
A Nyugat – amely megélte a felvilágosodást, a reformációt és teljes posztmodern lendületben van – nehezen találja meg a szót az iszlám fundamentalizmussal, amely továbbra is elutasítja a modernséget. Hogy ismét Mohammed Arkount idézzük: miközben a latin és keresztény Európa „a modernitás, a tudományos és politikai forradalmak felé halad, a »muszlimnak« nevezett világ egy ellenkező utat választott, mely 1979-ben Iránban az «iszlámnak» nevezett forradalomban csúcsosodott ki”.
VII.
A másságtól való félelem mindig is létezett. Íme, hogyan írja le Antonio Machado: „A másik nem létezik: ez az emberi értelem ésszerű hitvallása, gyógyíthatatlan hite. Azonosság = valóság; mintha végül minden szükségszerűen és abszolút módon ugyanaz és azonos kellene, hogy legyen. De a másik nem hajlandó eltűnni, él és nem tágít, a kemény dió, amibe az értelemnek beletörik a foga. Abel Martín ugyanolyan emberi, mint amilyen racionális költői hittel, hitt a másikban, «a létező lényegi változatosságában», abban, amit a gyógyíthatatlan másságnak nevezhetünk, amitől az egyediségnek mindig szenvedni kell.”
Csakhogy a mai menekültek emberi tragédiája, akik Európát valósággal ostrom alá vették, a vitát a filozófia térfeléről a sürgető valóságba helyezik át. George Steiner földrészünket így határozta meg: „Európát a kávéházak alkotják; Odesszától Oportoig. Kávéházak, ahol lehet beszélgetni, olvasni, gondolkodni, írni, sakkozni és … kávézni.”
Bármilyen bátornak kívánnak látszani a brüsszeli politikusok a politikai korrektség üvegházában nevelt retorikájukkal, ha Londonra, Madridra, Párizsra vagy éppen Brüsszelre gondolunk; a valóság az, hogy Európát lassan olyan kávéházak is alkotják, ahol már nem lehet nyugodtan beszélgetni, olvasni, gondolkodni, írni, kávét inni, mert Európa sakkot kapott. Ha el akarja kerülni a mattot, Európának nincs más választása, mint hogy megvédje magát. Okosan, hogy elkerülje az idegengyűlöletet, óvatosan, hogy elkerülje az elszigetelődést, és állhatatosan, hogy ne lehessen rasszizmussal vádolni.
Ha George Orwell 1984 című regénye a „negatív utópia” remekműve, akkor Michel Houellebecq Behódolás című regénye jó úton van afelé, hogy egy olyan valóság remekművévé váljon, amitől annyira félünk, hogy inkább teljesen képzeletbelinek állítjuk be: egy európai ország iszlámosításáé – ha nem éppen az egész földrészé. Különös egybeesés, hogy Houellebecq könyve, amely 2022 Franciaországában játszódik, 2015. január 7-én jelent meg, a Charlie Hebdo folyóirat szerkesztőségében elkövetett mészárlás napján. Ugyanazon a napon a folyóirat borítóján megjelent Houellebecq egy karikatúrája, „Houellebecq varázsló jóslatai” címmel. Ahogy mondják, a valóság sietett megelőzni a képzeletet.
VIII.
1651-ben a spanyol Baltazar Gracián El Criticón című művében antropomorfizálta Európát és „a világ szép arcának” nevezte. Mennyire szép ma ez az arc, amelyet belülről és kívülről is ostromolnak? 1705-ben Dimitrie Cantemir román tudós „Hieroglifikus történelem” című művében ír a földrészről: „Európa – a föld egy része, a legkisebb nyugat felől”. Nagyobb lett-e Európa valahogy, tágasabb, határtalan befogadóképességű, hogy felvehesse a menedékkérők millióit?
Dánia és Svédország nagylelkűen az elsők között fogadták be a muszlim menedékkérőket; amikor a források kimerültek, megszorító intézkedésekre kényszerültek, és hirtelen azon országok listáján találták magukat, akiket idegengyűlölő rendelkezéseik miatt ítélnek el.
Európa túl drágán fizetett meg saját vallási háborúiért ahhoz, hogy elfogadja a máshonnét becsempészett vallási háborúkat. Európa túl nehezen vívta ki magának az élet kultúráját ahhoz, hogy bátorítsa a halál kultúrájának importját a vallásszabadság nevében.
Az élet tisztelete és az öngyilkos áldozat lázálma nem összeegyeztethetők, s épp ezért, nem pedig csak a kulturális különbségeik miatt, egyes közösségek útjai csak eltérőek lehetnek.
Amikor egy öngyilkos, aki több száz vagy ezer ártatlant ragad magával a halálba, egy olyan cédulát hagy maga után, amire azt írja „Ti az életet szeretitek, mi a halált”, akkor sem az alkalmazkodás, sem az integráció nem lehetséges többé.
A radikális vallási integralizmus vallási fasizmust szül (Sami Naïr), mely nem kevésbé romboló, mint a „világi” fasizmus, ami feldúlta Európát; az előbbi a felsőbbrendű ember, a felsőbbrendű faj fantomját Istennel helyettesíti.
A demokráciák (legyenek bármennyire is törékenyek) és a teokráciák (bármilyen felvilágosultnak is állítják be magukat) nagyon különböző polgárokat produkálnak. Egy másik különbség, amit nem lehet a politikai liberalizmus/neoliberalizmus szivacsával letörölni.
Az Európát ostromlók problémáit nem lehet Európában megoldani, hanem csak ott, ahonnan ezek az emberek menekülnek. A menedékjog csak tünetenyhítés lehet – a betegség megmarad, és a szenvedők magukkal viszik új otthonukba.
Leszbosz szigetén a pápa jogosan kérte az egész világot, hogy „méltó és emberséges módon” feleljen egy soha nem látott humanitárius válságra. Sajnos nem vagyunk mind Ferenc pápa helyzetében, és nem tudunk magunkkal vinni repülőn személyenként tizenkét szír menekültet.
A pápa üzenete felkavaró: „Ne veszítsétek el a reményt. A legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk a szeretet, az együttérzés, az egymásra figyelés… Kívánom, hogy testvéreink a kontinensről a segítségetekre siessenek a testvériség, szolidaritás és az emberi méltóság tiszteletének szellemében.”
De folytatni a menekültek befogadását akkor, amikor nyilvánvalóan nincs esélye a beilleszkedésnek, amikor már nem lehet munkahelyeket biztosítani, csak gazdasági marginalizálódást és társadalmi lecsúszást – ez nem egy könnyű döntést a politikusok számára.
IX.
A „Meg kell-e mentenünk Európát?” kérdésre csakis igen lehet a válasz. De ahhoz, hogy megmentsük a létező vagy képzeletbeli barbároktól, először meg kell mentenünk a képzeletbeli európaiaktól, akik valóban veszélyeztetik a kontinenst. Felül kell vizsgálni a szerződéseket, melyek alapján egy közös Európát kívánunk felépíteni; újra kell rajzolni a kötelességek és felelősségek térképét, mert jelenleg a gépezet, melyet általánosan „Brüsszelnek” neveznek, teljesen működésképtelen.
A The Haj [A zarándok], a Richard Condon által említett regény, Közel-Keleten játszódik, „egy olyan övezetben, ahol a bosszú szent és a gyűlölet egy nemes érték. Egy arab vezető megpróbálja megmenteni népét a pusztulástól, de az embereket nem tudja megmenteni önmaguktól”.
Mielőtt hagynánk, hogy az Európát gyökértelenné tévő muszlimtól való félelem megtörjön, le kell mondanunk arról az európairól, akinek valamennyi gyökere a levegőben van. A kontinens utópiája egy politikai természetű kísérlet útján összecsapott államszövetségről semmivel sem jobb, mint egy görcsös nemzetállami utópia. Egy kizárólag politikai érdekek mentén létrehozott mesterséges termék nem lehet jobb egy olyan világnál, ahol a legfőbb érték az emberi tényező.
X.
Tisztelem az európai vezetők empátiáját milliók tragédiájával, akik elhagyják ősi lakhelyüket és Európában keresnek menedéket és egy jobb életet. De csodálom azokat az európai vezetőket, akik megértik, hogy ez az empátia nem feledtetheti el, hogy alapvető felelősségük polgártársaik jóléte és nyugalma. Az empátia túl könnyen felhasználható érzelmi zsarolásra. Európa felelőtlen liberalizmusa mennyei manna mind a világ-kalifátus apostolai mind pedig a nyugati szélsőségesek számára.
Európának újra meg kell találnia a hivatását, akár „a központból” megszabott koordináták ellenére is. Európának újra meg kell találnia az értelmét, akár a „központban kitűzött feladatok” ellenére is. Elhivatottság és értelem nélkül − ami a világ e részének áldása −, s a számos, egy nehezen megfejthető jó nevében elkövetett szörnyűség ellenére, Európa azt kockáztatja, hogy végképp egy ismeretlen olvasztótégelybe csúszik.
Ha nem beszélünk erről a veszélyről, ha nem teszünk ellene semmit, az azt jelenti, hogy megadtunk magunkat.
Václav Havel úgy volt világpolgár, hogy közben nem mondott le európai vagy cseh mivoltáról. Sőt, megkongatta a vészharangot a miatt, mert nem érdekel életünk értelme ezen a világon.
„A modern ember tragédiája”, írta Havel, „nem az, hogy egyre kevesebbet tud saját élete értelméről, hanem az, hogy ez az értelem egyre kevésbé érdekli.”
Fordította Szász Judit
