Történhet 2016 nyarán
„A labda gömbölyű...” (Ősi futballokos mondás)
Először is elnézést kell kérnem Kedves Olvasóimtól. Önök megszokhatták az utóbbi hónapban, hogy minden nap jelentkezem a csapat körüli hírekkel innen Párizsból, most pedig már három napja semmi életjelt nem adtam magamról. Mit tagadjam? Mulattam. Nem kicsit, nagyon.
Televíziós barátaimmal bebarangoltuk a francia főváros kiskocsmáit és bulvárjait, és bizony minden helyen lehalkíttattuk a sanzonokat, hogy belebődülhessünk az éjszakába: „Allé, allé, Magyarország é-ó-é!” Vagy valami ilyesmit. Pontosan nem is emlékszem. De tegyék a szívükre a kezüket, önök nem így tettek otthon? Ahogy hallom, napokig folyt a tánc az Astoria kereszteződésében és a Blahán.
És még most is csak emésztgetjük, ízlelgetjük, miközben a világsajtó hümmög és hol a foci haláláról, hol a magyaros csodáról ír: Magyarország Európa-bajnok! Emberek! Mi nyertük a 2016-os foci Eb-t!
*
Hogy is kezdődött? Jó, tudom, a béka feneke alatt voltunk és sokan földhöz vágtuk a kezünkbe kerülő első tárgyat, amikor a törökök gólt rúgtak Izlandnak az utolsó selejtezőjükön és nem lettünk legjobb harmadik helyezettekként kijutók. Nem sokan gondoltuk, hogy a többre taksált és nagyképű norvégok ellen kijutunk. De ma már történelem: Kleinheisler gólja Osloban, Priskin csodája Pesten és persze az a sok hajdúbés szöveg, az „ébredő erő”, meg ilyenek.
Aztán ott rágtuk a körmünket közösen a haverokkal egy óbudai sörözőben december 12-én a sorsolásnál: csak legyen legalább egy verhető csapat! Lett egy, az ismerőseink, az északírek. No meg Ausztria és Németország. Milyen kishitűek is voltunk akkor még!
És emlékeznek arra az érzésre, amikor ’86 után végre ismét a magyar himnuszt játszották világversenyen? Könnyeztünk rendesen és ordítottuk mi is a sajtópáholyban, hogy most vagy soha. Ugyanis Észak-Írországgal kezdtünk, és tudva, hogy a hatból a legjobb négy harmadik helyezett is továbbmegy a csoportból, ez ígérkezett a sorsdöntő meccsnek. Olyan is volt, amilyen a selejtezőink többsége, igencsak nyögvenyelős, gürizős, védekezős. Jobbak voltak nálunk, na! Mit tagadjuk? Volt bajunk bőven Lafferty-vel, tudják, aki Belfastban az utolsó pillanatban egyenlített. Itt is lőtt jobbról, balról, tekeregtünk csak körülötte, mint a részeg angolna. De megúsztuk, a harmadik kapufájánál már a földet csapkodta mérgében rendesen. Hát még a 79. percben! Amikor végre áttévedtünk a térfelükre, Stieber lőhetett vagy húsz méterről, jól megküldött labdájával telibe találta az ötösnél nézelődő bírót, akiről bepattant. 1-0-ra nyertünk!
Örömmámor az országban, megvan a továbbjutás? Alighanem Storck is így gondolta, amikor „Játsszunk egy jó meccset!” alapon nyílt sisakkal nekiengedte a fiúkat a németeknek. Játszottunk is egy jót, úgy lekontrázgattak, szétfutottak minket, hogy öröm volt nézni. Mármint nekik. Mi annyira nem élveztük a német gálát, a nyolc bekapott cumit. Özil, Klose, Götze, meg a franc tudja, talán még a masszőrük is betalált. Mennyországból vissza a pokolba, egyből dőlt otthon a károgók hangja. Ráadásul a gólarányunk sem ígért sok jót újabb vereség esetére, a meglévő három pontunk ellenére már volt, aki összekészítette a csomagját a visszaútra. Kellett a pont mindenképpen Ausztria ellen.
De nagyon jöttek a sógorok. Juhász kétszer mentett a gólvonalról, Királynak a felső lécre tolt hihetetlen védéséről nem is beszélve. Meleg volt a pite egészen addig, amíg Böde először fel nem hívta magára a figyelmet az Eb-n. Szegény Dragovicnak jutott az a megtisztelő feladat, hogy birkózzon a magyar harckocsival, a nyolcvanadik percig bírta idegekkel. Eddigre már kék-zöld volt Danink belépőitől, és amikor ötödször landolt a reklámtáblák között, kibukott az osztrák precizitás mögül a délszláv vér: hátulról akkorát belerúgott a csatárunkba, hogy nekem fájt a sajtópáholyban. Na jó, azt a rejtői pofont se tette zsebre, amit visszakézből kapott Bödétől! Talán még máig is csak egy irányba képes nézni. Ám a bíró úgy ítélte, hogy az osztrák tette a súlyosabb: piros lap. Kellett is az emberelőny, mert ekkor már vezettek az osztrákok a 10. percben benyelt Arnautovic találattal. Így viszont lett helye Németh Krisztiánnak, aki egy szépen végigvitt kontrát betekert a hosszúba a vége előtt. 1-1, Magyarország továbbjutott a csoportból!
*
És jöttek az olaszok a nyolc közé jutásért. Sok esélyünk nem volt, az olaszok nem is örültek igazán nekünk − gondolták, ha már simán továbblépnek, legalább pénzt is keressenek vele, ezért egyik este egy csíkos öltönyös furcsa úriember lepte meg látogatásával a válogatott szálláshelyét Marseille-ben. Ajánlata egyszerű volt: nem tömnek ki bennünket, cserébe csak annyit kérnek, hogy egy fogadóirodáknál jól fizető meccset játsszunk. Legyen 0-0 a rendes játékidő, aztán a hosszabbításban jön egy olasz gól és kész. Magyarország tisztességgel elvérzik, a döntetlenre megtett pénzből pedig kap részesedést. Szerencsére a magyar focisták se ma kezdték a játéknak ezt az elemét megismerni, és egy gyors fejszámolással még feljebb tolták a várható haszon mértékét. Legyen így, ám a hosszabbításban a magyarok vezessenek, és onnan fordítsanak az olaszok, ez még többet ér! Kézbe kéz, úgy tűnt, ez lezsírozva. Gond csak megint Bödével volt, aki kijelentette, hogy Madocsán nincs bunda. Így egyből a kezdőben találta magát Szalai: nála igazán nem kellett attól tartani, hogy gólt lő rossz időben. Jóban se.
Ment is szépen a meccs, a húszezer néző teli torokkal fütyült és pfujjolt, főleg amikor a Buffon helyett védő cserekapus elbambult és kiejtett egy beadást. Bizony mondom néktek, nem volt könnyű Nikolicsnak az üres kapu fölé lőnie két méterről. Igazi csatárbravúr volt. Jött a hosszabbítás és a tervezett magyar gól. Igaz, kicsit nehezen, ugyanis hiába készítették le nekünk lövésre kétszer is a labdát az olaszok, az istennek nem tudtuk eltalálni a kaput. De végül e meccsek szakértői segítettek, az olasz védő hazagurította, kapusuk felnézett az égre és élete leglassúbb mozdulatával nyúlt le a labdáért. Vezettünk. Na, itt jött ám az igazi storcki fordulat! Füttyszó Geráéknak, mint a Hofi-kabaréban az Aranycsapatnál, és miként a fekete-fehér adás színesre vált, egyszeriben élesre vettük a meccset. Az olaszok néztek, hogy mi van, de öt perc alatt magukhoz se tértek. Mire rájöttek, hogy menni kéne, vége lett a nyolcaddöntőnek. Magyarország továbbjutott. Persze az öltőzői folyosón volt még egy kis adok-kapok, de nagy dobra ők se verték a dolgot, hiszen ők akartak csak bundázni, de a becsületes magyarok végül ellenálltak.
*
Minden magyar szurkoló álma teljesült a nyolc között. Végre világversenyen komoly tétért játszhattunk Romániával! Lyon úgy nézett ki már délelőtt, mintha az Iszlám Állam oda tette volna a székhelyét. Már reggel hangos volt a belváros a csetepatéktól. A stadionban pedig kis híján már akkor véget ért a mérkőzés, mielőtt elkezdődött volna. A himnuszok általános füttykoncertbe fulladva, óriási füstbombák mindenütt, ráadásul egyszer csak beszaladt a pályára egy betyárruhás srác és mindenki döbbenetére ráterített egy nagy-magyaros zászlót Razvan Rat fejére.
Aztán a pályán se sokáig kellett várni a balhéra: az amúgy eddig csak alibiző Dzsudzsáknak elborult az agya, miután ötödször bozgorozták le, és a magyar tábor nagy örömére úgy vágta ki az ellenfelét a kispadhoz, mint Nyírlugoson szokták disznótorkor a malacot felrakni a hentesasztalra. Ő lett az első kiállított, aztán jöttek sorban a többiek. Magyar részről Fiola, Lovrencsics, románról pedig Chipciu, Pintilii és Grigore. Ez utóbbi pechjére még gólt is kaptak belőle. Történt mindez a 92. percben, a fociról nem nagyon szóló adok-kapok végén, amikor már mindenki a hosszabbításra gondolt. Arra azért emlékezhetünk, milyen vicces látvány volt a sok kiállítás után a pályán alig lézengő játékosok látványa.
Szóval, 92. perc, az egy perce beállt Kleinheisler kapott remek indítást, áttáncolt egy védőn, kettőn (a többi már zuhanyzott), és szemben állt a kapussal. Úgy eltörte a labdát, hogy arra még a magyar futball történetében nem volt példa, ám az ütemtelen, simán mellé szálló lövésbe belevetődött Grigore. A melléről a román kapus Tatarosanu fejére pattant a labda, onnan vissza Grigorera, aztán a kapufára. Még így se ment volna, be, de a közben bevetődő Németh elvétette a kapufáról kipattanó labdát, lerúgta Kleinheislert, az ezen meglepődő Grigore pedig kézzel beütötte saját kapujába a labdát! És még mi röhögtünk évekig a finneknek rúgott gólunkon! Azóta is ezt a román öngólt mutatják a világ televíziói. A bíró is nézett rendesen, előbb kiosztott egy pirosat Grigorenak, aztán némi tanakodás után megadta a gólt. A románok nekirontottak, el is ment a lökdösődéssel az idő. 1-0-ra nyertünk, Magyarország a négy között! Az UEFA pedig azóta is azon tanakodik, hogy ne zárja-e ki ezt a két válogatottat pár évig a selejtezőkből.
*
Istenem, gondolták volna? Négy között vagyunk. Játszottunk eddig öt meccset, rúgtunk négy gólt, kaptunk kilencet, most mégis a spanyolokkal játszhatunk a döntőért. A világsajtó elkönyvelte a biztos spanyol döntőbe jutást, minket viszont nem igazán tudott hova tenni. Az esélytelenek nyugalmával néztük a mérkőzést, sajnos a játékosok is. Ment a tiki-taka rendesen. A harmadik percben Iniesta indította Sergio Ramost a félpályánál, ő kényszerítőzött Jordi Albaval, aki zseniálisan tette vissza középre, érkezett Mata és máris 1-0 oda. Aztán indult a gurigázás, a spanyolok úgy voltak vele, hogy tartalékolnak a döntőre. Elgurigáztak az egész meccsen, mi pedig örültünk, hogy nem kívánnak megalázni. Becsületből futkostunk, próbáltunk labdát szerezni, ám már két passz után visszaszerezték. Semleges nézőnek dög unalom, 80-20 %-os labdabirtoklás, satöbbi.
Ám egy valamivel senki nem számolt! Király Gábor mackónadrágjával. Az utolsó percekre kicsit felélénkültünk, eljutottunk egy szögletig is (amúgy ebből az arány 14-1 lett oda!). Jött a szöglet, Iniesta mosolyogva mellre vette a saját 16-osán belül, táncoltatta kicsit, majd csinált egy olyan laza visszacselt, hogy három magyar csatár úgy dőlt ki, mint a tekebábu. Igen ám, csak a mozdulat közben a keze beleakadt a fejelni előre húzódó Király szürke mackójának zsebébe! A nadrág lecsúszott, ám a pőrén álló, 110-szeres válogatott kapus nem szégyenkezett, hanem rutinosan elesett. Lerántás, 11-es! Dzsudzsák nem hibázott. 1-1, hosszabbítás. Hogy ezt hogy úsztuk meg, ne kérdezzék! Én oda se mertem nézni, de három nyugtatót bevettem közben, amíg a labda 30 percen át a kapunk előtt táncolt. De ez már Király meccse volt! Védett mindent és még három 11-est is! Magyarország büntetőkkel az Eb-döntőben!
*
Úgy látszik ennek a Nikolicsnak csak lengyelek ellen megy a góllövés! Ha a román-magyar után ki akartak minket zárni, itt a két csapat a fair play-díjra hajtott. Döntő ide vagy oda, a megállíthatatlan Lewandowskival a döntőbe szárnyaló, az elődöntőben a németeket 3-0-ra kiütő Lengyelországgal kiváló meccset játszottunk. Kezdődött azzal, hogy a szurkolók felváltva biztatták az ellenfél csapatát is, aztán vastaps mindkét himnusznál, majd folytatva azzal, hogy a döntő tíz perc késéssel kezdődött a közös fotózások miatt. És végül a legszebb jelenet: a győztes magyarok az aranyat a lengyel játékosok nyakába is akasztották.
És az a Lewandowski-Nikolics gólpárbaj! Lengyelország szünetben 2-0-ra vezetett előbbi góljaival, hogy aztán mintegy ötven éves altatásból ébredjen varázsütésre szünetben a magyar futball. Második félidő 10. perc, magyar szöglet jön be, Nikolics pedig ollózva a léc alá vágja! Majd Dzsudzsák kap kiváló labdát, tol rajta egyet és bődületes erővel lövi a vinklibe. De jön megint Lewandowski, végigcselezi a pályát és csodaszép gólt lő. Újra mi, mintha a régi focistáink lelke lenne a pályán, Kádár bead, Nikolics úgy lő kapásból, mint Farkas ’66-ban. És még nincs vége, az Eb-gólkirálya megint villan, ezúttal Wojtkowiak beadását húzza be sarokkal.
De mi már megállíthatatlanok vagyunk, előbb Németh végigszlalomozik a védők között, középre gurít, Nikolics jó ütemben bepasszolja, majd Priskin tüzel, a bődületes kapufáról kijövő labdát Gera félfordulattal bebombázza! 5-4. Magyarország Európa-bajnok!
Nos, innen kezdve az utolsó emlékem a kupa felemelése és az éremátadás, azóta csak most tértem magamhoz.
Mintha csak álmodtam volna.
