Vendégszerzőnk, Sayfo Omar, az Utrechti Egyetem kutatója, arab média szakértő írása.

A francia külvárosokban régóta rohad valami. A banlieue-k nihilista erőszakkultuszából és fűmámorából kijózanodó fiatalok számára az iszlám sokszor új identitást és életcélt ad. A vadhajtások következményeit pedig immár ismerjük.

Már a gyűlölet sem a régi

A francia külvárosok populáris kultúráját vizsgálva ijesztő látlelete rajzolódik ki annak, miként idegenedett el a társadalomtól, majd radikalizálódott fekete és észak-afrikai fiatalok egy csoportja. A '60-as, '70-es évek bevándorlóinak gyermekei egészen a közelmúltig nem vallási, hanem szociális – ha úgy tetszik –, osztály-alapon határozták meg önmagukat.

Mathieu Kassovitz 1995-ös, mára klasszikussá vált Gyűlölet című filmjében még együtt bandáztak a banlieue-k arab, fekete és zsidó fiataljai, akik közösen vívták meg napi harcaikat a rendőrséggel, a gazdagokkal és úgy általában a saját nyomorukkal.

Amikor idén, a filmklasszikus húszéves jubileumának apropóján felmerült egy második rész időszerűsége, Kassovitz maga is elismerte, hogy a vallási identitás felerősödése miatt a klasszikus felállás mára elképzelhetetlen lenne.

A frusztráció levezetésének eszköze

A zene, mint bárhol, a francia külvárosokban is a lélek és társadalom tükre. A '80-as és '90-es években az Amerikából importált rap és hip-hop alapvetően életérzés és mainstream zenei irányzat volt. Ahogy múlt az idő és nőtt a frusztráció, a peremvidékek zenéje egyre gyakrabban, de alapvetően politikamentesen hirdetett destruktív menőséget.

Az előadók többsége ekkor még önmagát – szülei példáját követve – etnikuma és a többségi társadalomból való kívülállása alapján határozta meg. A vallás szerepe ekkor még minimális volt. Ahogy az egyik sztárrapper, Rim-K később megfogalmazta „afrikai (keresztény) testvére az arabnak (muszlim) a bűnözésben”. A 2005-ös külvárosi zavargásokat követően a francia kormány hét zenekar ellen indított eljárást, akiknek szövegei erőszakra buzdítottak.

Noha a radikális hangok elcsendesedtek, időközben felnőtt egy politikusabb generáció, melynek a céltalan erőszak már kevés volt. Ez persze nem francia sajátosság. Hasonló folyamat ment végbe Norvégiában a '90-es évek végén, amikor a jóléti társadalom unalmából kitermelődött sátánista blackmetalosok egy része – megelégelvén a békés polgárok öncélú pukkasztását – neonáci eszméken keresztül keresett kiteljesedést. Ahogy pedig tesztoszteronjuk apadni kezdett, többségük visszailleszkedett az unalmas skandináv mindennapokba.

A lázadás hangjai

A francia külvárosok világában ez némileg másképp zajlott. A céltalan lázadás helyét egy valamivel intelligensebb, a többségi társadalommal és annak elnyomónak vélt rendszerével való szembenállás vette át. Míg a mai mainstream francia rap alapvetően szeretetet és békés együttélést hirdet, már a fősodraton belül is erős a politikus, de alapvetően vallásmentes önviktimizáció, amellyel a fiatalok a régi gyarmatosító politikát és a társadalom rasszizmusát teszik felelőssé saját helyzetükért.

Vérmérséklettől függően mások azonban offenzívába lendültek. A keresztény és muszlim előadókkal egyaránt fellépő szenegáli Sefyu például egyenesen hadüzenetet fogalmazott meg. La Vie Qui Va Avec című dala videóklipjének 0.40-től 0.50-ig terjedő része bármely egészséges országban kimerítette volna a gyűlöletcselekményre való buzdítás kategóriáját. A multikulturális Franciaországban azonban mindez – talán dalszövegének nem egyértelmű üzenete miatt– gond nélkül lemehetett a mainstream zenecsatornákon.

Mindez azonban l’art pour l’art lázadásnak is tekinthető, amely még mindig valaki ellenében határozza meg a bevándorló-hátterű külvárosiakat. És itt jön a képbe az iszlám.

Az etnikumon felülemelkedő vallás rendszert és életcélt kínál a külvárosok nihilista világból érkezett, erőszakkultuszból és fűmámorból kijózanodó fiatalok számára. És ami talán a legfontosabb, a vallás által önmagukat végre nem valakik ellenében, hanem valakikként határozhatják meg. A vallás markáns újraértelmezése persze nem minden esetben jár a kívülállás érzetének erősítésével.

A Melik nevű előadó Allah áldja Franciaországot című dalában például békés együttélést hirdet rajongóinak. Ennél némileg militánsabb a 2004-ben színre lépő Médine, aki „muszlim menőséget” hirdetve, hirdet markáns vallási öntudatot. A hol a „francia Malcolm X”, hol pedig a „francia Mohamed Ali” imidzsében tetszelgő algériai származású előadó egyébként nyilatkozataiban következetesen elutasítja az erőszakot.

A vallásban is radikálisak

Míg a fenti két előadó és követőik alapvetően békés úton járnak, sokak útja az erőszakos gengszterrapből egyenesen a radikalizmushoz vezetett. Az Iszlám Állam nyugati származású tagjai közül számos brit, német és holland fiatal érkezett erőszakos utcai szubkultúrákból.

A folyamat állatorvosi lova Denis Cuspert. A német anyától és ghánai apától származó előadó Desso Dogg néven volt ünnepelt gengszterrapper Berlinben. Klipjeiben Cuspert fegyverekkel és harci kutyákkal menőzve panaszkodott a többségi társadalom rasszizmusáról. Akkori identitását mutatja, hogy egy 2007-es dalában még arról értekezett, miként veszik át a hatalmat Németország felett a gúnyosan csak „kanacke”-nek nevezett, különféle etnikai és vallási hátterű, színes bőrű bevándorlók.

Aztán három évvel később Cuspert egy halálközeli élmény hatására áttért az iszlámra. Radikális személyiségéből adódóan abból is a legvadabb fajtára. Felbontotta szerződését kiadójával és vallási dalokat (nasheed) kezdett szerezni, amelyekben az iraki, afgán és csecsen mudzsahedeket éltette. 2013 nyarán Cuspert már Szíriában tűnt fel, ahol Abu Talha Al-Alman (Abu Talha, a német) néven az Iszlám Állam akkori elődszervezetének harcosa és egyik fontos propagandamestere lett. Régi rajongóit felszólította, hogy többet ne vegyenek a CD-iből, amelyek helyett ingyenesen terjesztett német nyelvű dzsihádista dalokat kínált nekik egészen addig, míg 2015 októberében Rakkában ki nem lőtték az amerikai harci gépek. Zenéjébe rejtett üzenete azonban továbbra is toboroz híveket a globális dzsihádhoz.