Vendégszerzőnk, Gágyor Péter írása.
Igen, a személyes emlékek is összemosódnak, és egy hosszú, rettenetes éjszaka lesz belőlük. Nehéz, emészthetetlen, feldolgozatlan álom. Tíz múltam, figyeltem a különleges pillanatokat, apám megrendült arcán kerestem a tájékozódás pontjait, mikor derül fel végre hosszabb időre, mikor lesz rajta a biztos pont.
„Csak egy éjszakára…” olvasta fel apám hangosan Gyóni Géza versét. Talán önmaga nyugtatására. Pár száz méterre laktunk Magyarország határától a határ túloldalán. Úgy érezhette, hogy neki is ott volna a helye, ahol az események, harcok történnek, de ki nem mondta. Nem mondhatta ki tíz és tizenöt éves fiai füle hallatára, akik amúgy is tűkön ültek, telve tenni akarással és indulattal.
A fiait nyugtatnia kellett inkább, hogy ne szájaljanak még baráti körben sem, hiszen még a falnak is füle volt akkor az 56-al velejéig ellenséges Csehszlovákiában. A csehszlovák hadsereg beásta magát a várost övező magaslatokra, fegyvereit a határ felé fordította. Az utcákon is mindenki gyanús volt, leszegett fejjel jártak az emberek. A város főutcáján csatornáztak, mély árkot ástak. Onnan vitték el a volt borbélyt, aki az árok mélyén csákányozott. Mert kínjában felkiáltott: „Atya Isten, ég a Nemzeti Múzeum!” Évek múlva rokkantan tért vissza a börtönből.
Apám tehát joggal rettegett e rettenetes időkben. Maradt neki a versidézgetés, főleg a „Csak egy éjszakára…”, a patetikusan tragikus, hősi mondatok, hogy egyenes gerinccel ülhessen a közös családi asztalhoz; néha napközben is gyertyát gyújtott és a rádió gombját csavargatta, várta a jó híreket a Szabad Európától, meg a Szabad Kossuth és Szabad Petőfi rádiótól. De a „jó hírek” egyre inkább gyérültek, majd elfogytak. A határ magyarországi oldalán szovjet tankok vonultak, apám Gyónit olvasta fennhangon és úgy tett mintha a dohányfüst ment volna a szemébe. Talán Kádárnak olvasta, talán – más lehetősége nem lévén – ilyetén, se nem bátran, de mégsem egészen gyáván akart üzenni fiai füle hallatára még a forradalom megfojtása után is, a kádári konszolidáció dohos levegőjén át. Az asztalon még hetekig égett a gyertya. És minden évben égett a gyertya egy héttel Mindenszentek előtt és után…
A hallgatag, tehetetlen gyász kísérte határon túli világunkban a kádári rendszer aljas kivégzésekkel bebörtönzésekkel „hitelesített” erősödését, a Nyugat tehetetlen politikai impotenciáját. Beletörődés is … igen, meg a vissza-visszatérő Gyóni vers a „Csak egy éjszakára…” Hosszú ideig rádiót sem hallgattunk, a magyarországi hazug propagandaadásoktól apám dührohamot kapott, „innen még zenét sem!” és kikapcsolta a rádiót, ha a fiai véletlenül zenét hallgattak volna. A Szabad Európa is hitelét vesztette, nem volt rájuk többé kíváncsi.
Éltünk, tengődtünk tovább „alkotmányos gyávaságunkban”. Próbáltuk kizárni a világot, az undorító eseményeket, a kádári kivégzések hírei azonban beszivárogtak a világunkba, apám a verssel búcsúztatta az áldozatokat, a hősöket…
Apám arcára a tízévesen keresett, kutatott és meg nem lelt biztos pont nem jött vissza többé. (Volt-e valaha, a háború, a kitelepítések, a megismételt Trianon, a dölyfös, új szocializmus, acsarkodó világában, vagy csak amolyan hiánydramaturgia gyanánt a gyermeki vágy képzelte volna oda?) Ma már nem tudom.
Pár év múlva, rövid élete folyamán visszatért az én bornemissza apám régi szokása, karácsonyeste, szilveszter éjfélkor koccintottunk, és mindig elmondta, hogy „ez már nem tarthat sokáig…” Nem magyarázta, hogy mi az, ami nem tarthat sokáig, de tudtuk, mire gondol…
Sokáig tartott. A történelmileg nem túl hosszú idő, emberöltővel mérve nagyon hosszú. Túlságosan hosszú az idő börtöne a megboldogultaknak, a megvénült ötvenhatosoknak, a kényszeremigránsoknak ez a több mint három évtized. Apám hét évig várt, tovább nem bírta… ötvenhárom éves múlt, amikor itt hagyott.
Azóta nem „Csak egy éjszakára…” vissza-visszatér az arca és keresném rajta a nyugtató biztos pontot. A lyukas zászlóban látom arcát… Pedig ő nem harcolt, nem emigrált, az országban sem volt, csak várt és lassan belehalt.
