Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikakutató Intézet igazgatójának írása

Magyarország és Európa viszonya kapcsán háromrészes sorozatba kezdtem (első cikk; második cikk). Most, a harmadik részben kifejezetten a mai kormánnyal, illetve annak Európa-képével foglalkozom.

Ha az ember vezető nyugati, illetve amerikai lapokat olvas – azaz „külső szemmel” kíván Magyarországról tájékozódni – akkor „könnyű” helyzetben van: a nyugati lapok egy jelentős része számára Magyarország a „xenofóbia” és a „gyűlölet” országa. Erről pár napja Rév István írt a New York Times-ban; s nagyon hasonló okfejtést tett közzé ugyanebben a lapban nemrégiben a volt budapesti amerikai nagykövet is.

Se szeri, se száma a világban a Magyarországot sommás kategóriákkal elparentáló cikkeknek és elemzéseknek. E rendkívül éles kritikák három fő okra, „főbűnre” vezethetők vissza s a továbbiakban ezekre szeretnék koncentrálni:

1. Eszmei komponens: az Orbán-kormány támadása a liberális demokrácia ellen;

2. Geopolitikai komponens: az Orbán-kormány támadása az Európai Unió által képviselt politikai status quo ellen;

3. Generációs komponens: az Orbán-kormány támadása a politikai fősodrában mostanáig tevékenykedő elitekkel szemben.

Nézzük ezeket sorjában!

*

Liberális versus „demokratikus” demokrácia

Indítsunk onnan, hogy „új” magyar jobboldalról az MDF bukását követően, az 1990-es évek közepétől lehet beszélni, amikor a Fidesz identitást váltott s a liberális pólusról a konzervatívra helyezte át magát. Ennek a váltásnak a jelentőségét a Fidesz ellenfelei árulásként minősítik; jómagam sokkal inkább azt emelném ki, hogy ezzel az aktussal lett tényleges ellenfele az 1994-ben, kétharmadnál is nagyobb többséggel kormányra lépő bal-liberális kormánynak.

Bármennyire is csábító lenne az 1994-1998 közötti kétharmad bizonyos gesztusairól vagy a mostanihoz képesti engedékenységéről beszélni, érdemes leszögezni: Magyarországon úgynevezett „szupertöbbség” először a '90-es évek közepén alakult ki. Ez önmagában is nagyon figyelemreméltó jelenség, amit a súlyánál kisebb mértékben elemeztünk ki eddig. Pedig ez a későbbiek szempontjából is árulkodó, hiszen arra mutat, hogy a magyar társadalom már a rendszerváltást követően nagyon korán nagy kormányzati mandátummal ruházott fel két politikai erőt. A Fidesz ekkor még nincs a felhatalmazottak között (habár állítólag felmerült, hogy őt is bevegyék a koalícióba); viszont ettől fogva egész ténykedése arra irányul, hogy ellensúlyozza a bal-liberális szupertöbbséget, s vele szemben egy ellen-szupertöbbséget hozzon létre.

Ez a szupertöbbség első kormányra kerülésekor, 1998-ban még nem jön létre, hanem majd csak 2010-ben. 2010-ben – még a választás előtt – Orbán Viktornak van egy emlékezetes mondata: „kis többség, kis változás, nagy többség, nagy változás”. S mivel a választások eredményeképpen „nagy többség” lett (2014-ben dettó), ezért vehet irányt a Fidesz a 2010 előtt irányadónak tekinthető eszmei horizont radikálisan módosítására. Konkrétan ez a liberális demokrácia eszmei platformjának felcserélését jelenti a „totális” demokrácia programjával.

A Fidesz története során először jut abba az állapotba, hogy nem csak szeretné, de meg is tudja valósítani azt az eszmevilágot, amelyet a '90-es évek közepétől vall, ám amely meglehetős ellentétben áll a nyugat-európai mainstream elit felfogásával. A „totális” vagy „demokratikus” demokrácia ugyanis meglehetősen lazán bánik a jogállammal, az elitekkel szemben inkább a népben hisz, s egyáltalán: az állami és a társadalmi élet minden területén szeretne elterjeszteni egy új szemléletet annak ellenében, ami 1990-et követően, húsz évig nagyjából megkérdőjelezhetetlennek tűnt.

Ebben az „eretnek” eszmei küzdelemben Orbán és a magyar jobboldal persze csak kései, de torzóban maradt elődeinél jóval virulensebb példa. Gondoljunk csak arra, hogy a kétezres évek közepén a nyugati elit már kétszer is vészharangot kongat: egyszer a lengyel Kaczynski, majd pedig az olasz Berlusconi miatt. Mindkettőjükön túllép a történelem (habár a néhai lengyel miniszterelnök fivérének pártja épp most készül újra hatalomra Lengyelországban); ám Orbán rendíthetetlen marad. Ráadásul egyre elszántabban képvisel egy olyan politikai filozófiát és ideológiát, amellyel a nyugati elit nem tud mit kezdeni.

*

Belesimulás a status quóba kontra a status quo megváltoztatása

A másik ok, ami miatt a magyar jobboldal a nemzetközi támadások kereszttüzébe került, hogy az eszmei horizont megváltoztatásával párhuzamosan elkezdte pedzegetni a nemzetközi viszonyok – vagy konkrétabban: az EU – átalakításának szükségességét. Nem gondolom, hogy ez a szándék már a 2010-es évek elején (pláne a '90-es évek második felében) olyan tudatos és végiggondolt lett volna, mint ma. De hogy régóta foglalkoztatta a Fidesz elitjét, az biztos. Először talán az 1996-os program tartalmazza az igényt: miközben Európa mindenfélét elvár a kelet-közép-európai országoktól, ezenközben mi is „elvárjuk” például az EU önreformját. De persze 1996-ban a Fidesz még „kispályás” játékos és senki nem gondolná, hogy a nemzetközi folyamatok átalakítása vonatkozó programpontok többet jelentenének puszta retorikánál.

Egészen más a helyzet 2015-ben, amikor sokan már olyasmiket is felvetnek, hogy Orbán Viktor kellene az Európai Bizottság élére. 1996 és 2015 között alapvetően megváltozik a helyzet: a Fidesz ebben a húsz évben lényegében monopolizálja a „geopolitikai” szemléletű politikaformálást. Egyetlen hazai vetélytársa sem tudja vagy akarja ebben követni; a többiek továbbra is megmaradnak a belpolitikai horizontnál, vagy ha kitekintenek a külpolitikai viszonyokra, akkor nemigen tudnak a „mintakövetésnél” többet ajánlani. Ha egy párt választók előtti népszerűségét nem csupán a jó bel-, hanem a jó külpolitika függvényének is tekintjük, nem csodálkozhatunk, hogy a bal-liberális ellenzéki pártok lényegében „nem játszanak”. Külpolitikájuk nincs, a geopolitikától való idegenkedésük pedig – úgy látszik – nem találkozik a választók ízlésével. Voltaképp 2010 és 2015 között a mintakövetésre és a mintaformálásra „szakosodott” két irányzat áll szemben egymással (e kategóriákról bővebben első cikkemben írok), s a választók egyértelműen a Fidesz status quót felbontó aktivitását honorálják.

Ugyanakkor tegyünk fel egy nagyon is evidens kérdést: miért is kezd bele ebbe a „külpolitikai” játszmába a Fidesz? Miért nem elégszik meg azzal, hogy „jó fiúként” belesimuljon a '90-es külpolitikai konszenzusába, s miért nem elégszik meg azzal, hogy maga is – mint ellenfelei – „konszolidálja” a magyar demokráciát, kifelé pedig egy mérsékelt politikai irányvonalat kövessen?

Nos, erre a választ – bármennyire is furcsa – a Magyar Nemzeti Bank mai elnöke adja meg nekünk. Matolcsy György 2004-es, még gazdaságkutatóként írott könyvében világosan elmondja, milyen ambíciók fűtik őt, amikor nem éppen gazdasági témáról, hanem az Amerikai birodalomról ír.

A könyv szerzője talán minden más jobboldali gondolkodóhoz képest nagyobb történelmi távlatból indít, s azt mondja: a magyar jobboldal előtt nem pusztán csak pragmatikus kihívások állnak, de egy több évszázados trendet is meg kell fordítania, amelyben a hazai elitek és a magyar társadalom mindig rosszul pozicionálta önmagát. Erről ugye, Bibó István is sokat írt – gondoljunk csak arra, hogy Bibó az egész Mohács utáni periódust zsákutcásnak írta le. Viszont nem tudott programot adni a zsákutcás történelmi fejlődés megszüntetésére. Fura módon Matolcsy épp erre vállalkozik, s programja centrumában a magyar-amerikai kapcsolatok megjavítása s egyáltalán a Nyugat-politika új alapokra helyezése áll. Talán nem túlzok, valami ilyesmire épül az egész 2010 utáni kormánypolitika: Magyarország számára új nemzetközi elhelyezkedést találni.

A kormány épp e célja által vívta ki a legnagyobb ellenszenvet, ugyanis egy ilyen célt nem lehet végrehajtani nagyon súlyos nemzetközi konfliktusok nélkül. Ezek láncolatát láthatjuk is az elmúlt öt évben. Nem állítom, hogy az Orbán-kormány nagyhatalmi szerepre tör, de nagyon határozottan úgy látom: el akar szakadni a történelmi örökségnek tekinthető kishatalmi szereptől. Viszont azt meg az Orbán-kormánynak kell belátnia, hogy egy ilyen mutatvány nem hagyja érintetlenül Magyarországnak sem a nagyhatalmakhoz, sem a közepesekhez, sem a kicsikhez való viszonyát.

Mindenesetre a satus quo megváltoztatására irányuló teljesen tudatos törekvés párját ritkítónak mondható Kelet-Közép-Európában. S hogy erre vállalkoznak, az összefügg a harmadik „főbűnnel”: a mai magyar jobboldal nem egy hagyományos politikai párt, hanem egy generációs vállalkozás. ami rendkívül ritkán adódik a történelemben. Talán csak Petőfiéknek adathatott volna meg, ha 1848 nem úgy alakul, ahogy.

*

Régi elitek versus új elitek

1990 előtt a Fidesz fiataljai egyedülálló generációs lendülettel robbantak be a hazai politikába. Meghatározni még nem tudták a politika menetét, de jelezték, hogy van egy más irány is, mint az, amelyik az átmenet „határolt” jellegét kiformálta. Ezt a „mást” a bel- és a külföld sokáig egy szűk keretben, mint amolyan „szubkulturális másságot” értelmezte. A Fidesz nem volt népi és nem volt urbánus, nem volt flamand és nem volt vallon, hanem belga volt. Kinek ne tetszene egy ilyen képlet? S kinek ne tetszett volna a már akkor is kiváló szónoklatokat mondó Orbán Viktor? Külföldi politikusok szeretnek akkor bele a tehetséges fiatal politikusba, hogy aztán később, a Fidesz pólusváltása után ugyanolyan sebes legyen a kiábrándulás is. Guy Verhofstadt – azt hiszem – tudna erről mesélni…

Persze, ha nem a külföldiek és a csalódottak, hanem a magyar jobboldal felől nézzük ezt a kérdést, akkor azt látjuk: még az eszmei vagy a geopolitikai újraorientálódást is felülírja az, hogy egy nemzedék fokozatosan politikai helyzetbe kerül és megvalósíthatja az álmait. Mint a mesében. De tényleg. Nagyon ritkán szokott ilyesmi bekövetkezni, de a Fidesszel ez történik. 2015-ben is az az ember vezeti, aki 1988-ban is első számú politikusának tűnt. Miközben a vetélytársak rendszerváltó nemzedéke felmorzsolódott vagy éppen kiöregedett, a Fidesz korabeli vezetői (egy-két kivételtől eltekintve) ma is helyzetben, mi több: kulcspozíciókban vannak. Áder, Orbán, Kövér – elég csak rájuk gondolnunk! Mintha 1849 augusztusában egy másfajta „Világos” jött volna, s Petőfi, Vasvári és társaik egyszer csak ott találták volna magukat, hogy ők az ország vezetői. Elképzelhető? Elvben igen, de a realitás mégis nagyon messze volt ettől.

A magyar rendszerváltás huszonéves generációja pedig a kétezres évek közepére létrehozza a maga „szupertöbbségét”, s most már a generációs utánpótlását is. Miközben – s ez egy újabb rossz hír az ellenfeleknek – bal-liberális generációs utánpótlásról megint csak nehezen beszélhetünk.

És ami egy nyugati optikából megint csak utálat tárgya lehet: ez a kompakt generáció (illetve utánpótlása) feleleveníti a régi magyar történelem pártképletét, amelyben olyan nagyon nincs váltógazdálkodás. Mi persze tudjuk, hogy a váltógazdálkodás blokkolása nem a Fidesszel, hanem az 1994-es, 72 százalékos „szupertöbbséggel” kezdődik. A magyar társadalom négy évvel a rendszerváltás után már jelezte: ízlésének egy nagy kormánytöbbség jobban megfelel, mint egy kicsi és törékeny. Csak halkan kérdem: vajon ha nincs ez az óriási kormánytöbbség, olyan utat vesz-e a Fidesz, aminek végén ez az említett generációs diadal áll?

Ezt nem tudhatjuk, ám azt igen, hogy mindez Nyugat-Európában nagyon ritka, ha egyáltalán van ilyen. Ott a pártokban nagyjából egyformán oszlanak meg fiatalok és öregek, s nemigen van lehetőség generációs „forradalomra.

A mi történelmünk viszont más. Ráadásul a Kádár-rendszerben – hogy is mondta Kéri és Stumpf anno? – feltorlódtak a generációk, s a Fidesz-generáció volt az első, amely a rendszerváltás után egy generációt be tudott juttatni a hatalomba. Más kérdés, hogy a Fidesz „ősgenerációja” és második nemzedéke maga is létrehozott egy olyan helyzetet, amely megint csak a torlódásra emlékeztet. Meg az oligarchizálódásra. Amitől persze szintén nem kell megijednünk, de legalábbis rá kell tudnunk nézni történelmi szemüvegen át is.

*

Ha végül azt a kérdést tesszük fel: milyen Magyarország mai helyzete Európában, akkor azt válaszolhatjuk, hogy olyan, amilyenné a Fidesz tette.

A magyar jobboldal nem véletlenül került abba a helyzetbe, amilyenben van, hanem tudatosan és tervezetten. Meg akarta változtatni a magyar politikát és a magyar politikai nemzetközi státusát. Ezzel persze magára vonta azon európai országok haragját, amelyeknek nem sokba kerül előhúzni a történelemből a magyarok renitens mivoltáról szóló emlékeket. Talán ezzel fejezzük is be.

A 2. részben azért idéztem Apponyi Albert cikkét, mert világosan beszámol arról, hogy a magyar nyugati értékekben hisz, de ha igazságtalanságot érez, akár keletre is fordulhat. Meg nem mondom, a szlovák, a román, a cseh, a lengyel, a horvát stb. mentalitásban van-e ilyen libikókázás. Apponyi cikke engem arról győzött meg: a magyarban van, még ha 1915 nem is hasonlítható 2015-höz.

Látnám értelmét valamiféle kelet-közép-európai összehasonlító mentalitás-kutatásnak. De ez már egy másik történet.