„Jajj, az emberi jogok, meg a közös európai értékek...! Szolidaritást! Közös európai megoldást...!” – hallható nyugatról (és egyes, nyugatos-emberijogi megfelelési kényszerrel küzdő szomszédoktól is) a határzár, a könnygáz és gyakorlatilag bármi kapcsán, amit a magyar kormány tesz vagy nem tesz a migránsokkal. Mondjuk a nyugati és keleti tagállamok egymás iránti kölcsönös meg nem értését és egymás melletti elbeszélését eddig is csak az idealista ajrópéerek gondolhatták egész komolyan „európai értékközösségnek”, de hogy ennek az utolsó nyomait is eltörölte a migránsáradat, az is biztos.
Nem csak, hogy a keleti és balkáni országok szívatják ugyanis egymást a „dick-move diplomáciával”, de lassan egész Európára az az igyekezet lesz a jellemző, hogyan toljuk át a másikra a migránsokat minél nagyobb tömegben – persze a szolidaritás és lojalitás jegyében. Ennek a durvább – de legalább őszintébb – módja a kerítésépítés és a migránsok buszoztatása a következő határig, és elegánsabbnak tűnő – de pont hogy taszítóan alattomos – módszere a menekültkvóta lenyomása a migránsok és az őket amúgy sem szívesen látó uniós „nem-célországok” torkán.
Ez egyrészt azért érthetetlen ötlet, mert – ahogy Rajcsányi Gellért és Kiss Brigi kollégáim írták – a migránsokkal és az őket nem akaró tagállamokkal is kiszúr, ráadásul a schengeni rendszerben (már ha fennmarad addig) nem lehet ellenőrizni, hogy a kvóta szerinti országba mennek-e a végül a migránsok/menekültek.
*
A harmadik probléma az, amiért szándékosan így írtam, hogy migránsok/menekültek: mivel az EU-ban nincs egységes menekültügyi eljárás és szempontok arra, hogy kinek kell vagy lehet menedékjogot adni, így a tagállamok mind a saját szabályaik alapján bírálják el a menekültstátusz iránti kérelmeket. (A dublini szabályozás csak arról szól, hogy melyik tagállamnak kell a saját joga szerint ezt az eljárást lefolytatni, vagyis anyagi jogi szabályokat nem tartalmaz az EU-s joganyag ezen a téren.)
Tehát miután egy migráns megkapja a menekültstátuszt mondjuk egy liberálisabb szabályozással bíró országban, elképzelhető, hogy utána egy olyan országba küldik, amelynek a saját jogszabályai alapján meg sem kapta volna a menedékjogot, hanem egyszerűen kiutasították volna. Vagyis a menekültkvóta értelmetlenné teszi azt a mérlegelési teret, amiben eddig a tagállamoknak csaknem szabad keze volt. Azt leszámítva, hogy háborús országba nem küldhetnek vissza senkit, azt fogadtak be, akit akartak. Ezután viszont azt is be kell fogadniuk, akit a szomszéd nagylelkűen befogadott, de a kvótának köszönhetően végül más kontójára.
A kvótával kapcsolatos keddi szavazásnál a Tanácsban az egyrészről nem volt túl meglepő, hogy Románia – Ponta ajrópéernek szánt beszólása után is – ellene szavazott a kvótának (bár lehet, hogy ez inkább az elnök Johannis döntése volt); az pedig egyenesen várható volt, hogy a lengyelek végül befekszenek Nyugat-Európának és igent mondanak a kvótára. A „dick-move diplomácia” jegyében már meg is kapták a csehektől, hogy elárulták a V4-et, ami így már csak V3 marad. Nyugatról – még ha csak egy szimbolikus, gyakorlatilag nem sokat érő tartózkodással is – egyedül Finnország fejezte ki kételyeit, bár gyanítható, hogy ezzel az Igaz Finneknek akartak gesztust tenni, nehogy szakadjon a kormánykoalíció a migránsáradat miatt.
A pár százezer migráns nem csak az ajrópéer szólamok hitelességét törte le nagyon hamar, hanem – ami nagyobb baj – a schengeni rendszert is, ami tényleg az EU egyik alapvető és fontos vívmánya volt. A múlt héten naponta jelentette vagy legalábbis lengette be valamelyik tagállam, hogy ideiglenesen visszaállítja a határellenőrzést, amit a Bizottság – a kivételes helyzetre tekintettel – kénytelen volt tudomásul venni.
*
Kifejezetten szórakoztató volt Thomas de Maiziére német belügyminiszter magyarázkodását hallgatni a minap az ARD-n Anne Willnél, amint pontosan Orbán érveit hozta fel arra, hogy mégis csak be merészelték vezetni a határellenőrzést: „tudni akarjuk, kik jönnek be a határainkon, és hogy tényleg üldözik-e őket”, satöbbi. Mindeközben a vele szemközt ülő Balog Zoltán lelkes „naugyemondtam”-arccal bólogatott, bár előtte őt is rendesen megizzasztotta a riporter a „miért nem akarnak Önök több muszlimot Magyarországra?” kérdéssel. Őszintén szólva az, hogy ezt a kérdést háromszor fel kell tenni egy német vitaműsorban és kínosan magyarázkodni kell miatta, önmagában is sokat elárul. Úgy tűnt, hogy a stúdióban a nyugati mainstreamtől eltérő véleményekre nem annyira vonatkozott a Willkommenskultur.
De térjünk vissza de Maiziére-re, aki a legfőbb európai célország belügyminisztereként végre észbe kapott és dolgozni kezdett (amíg a főnöke migránsokkal szelfizett), aztán letett egy javaslatcsomagot a német menekültügyi törvények módosítására. A javaslat első verziójában nem annyira köszönt vissza a Willkommenskultur, sőt, kifejezetten józan dolgok voltak benne, főleg Merkel korábbi nyilatkozataihoz képest: olyasmik például, hogy a migránsok nem kapnak szociális ellátást, hanem csak „utazási hozzájárulást”; hogy lehetséges bizonyos körülmények között a menekültügyi őrizet; és egy csomó esetet is felsoroltak, hogy mikor kell a menedékkérelmet elutasítani.
Merkel korábbi ígérgetésével ellentétben nyoma sincs olyasminek, hogy a szírekre nem alkalmazzák a dublini rendeletet, épp ellenkezőleg: kifejezetten elutasítási ok, ha a dublini eljárás keretében más tagállam lenne illetékes a menekültügyi eljárás lefolytatására. Persze ettől függetlenül mérlegelési hatáskörében mondhatja a hatóság (mondjuk a szírekre), hogy emiatt mégsem utasítjuk el és nem küldjük vissza mondjuk Magyarországra, de ez a szelektív jogalkalmazás leginkább mazsolázgatásnak tűnik (például ki lehet válogatni, hogy kik lesznek többé-kevésbé integrálhatók annyira, hogy legalább a Mercedes-gyárban dolgozzanak). Ez meg ugye megint csak azt jelenti, hogy gyakorlatilag mégsem mindenki willkommen.
A német belügyminiszter javaslatát mindenesetre a hétvégén megvitatta a koalíciós kormány, és a legjobb ötleteket ki is vették belőle: például a létminimum biztosításának mértékéig mégis csak járni fog a segély a migránsoknak és nem lesz lehetőség a „repülőtéri eljárásra”, miszerint a nyilvánvalóan megalapozatlan menedékkérelmeket már a határon elbírálhatták volna (ismerős, ugye?). A német hivatalos álláspont persze továbbra is az, hogy a „menedékjognak nincsen számbeli felső határa”, de Maiziére viszont már pedzegeti, hogy EU-szinten meg kellene határozni egy „kontingenst”, hogy mennyi menekült fér be Európába, ezen felül pedig már azokat sem kellene befogadni, akik tényleg menekülnek valahonnan, hanem „Európán kívüli biztonságos helyekre” kellene küldeni őket. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy ez miként nézne ki a gyakorlatban...
*
A német szövetségi kormány – vagy ha az egész kormány nem is, de legalább a témában leginkább érintett belügyminiszter – a politikailag hiperkorrekt szólamok hangoztatása mellett azért némi hajlandóságot kezd mutatni a probléma realista kezelésére, de a tartományokban egyes döntéshozóknak igencsak elgurult valamijük. A legfrissebb hírek szerint Alsó-Szászország tartományban például azt tervezik, hogy kisajátítják az üresen álló ingatlanokat a migránsok számára. Kíváncsi vagyok mennyire boldogan üdvözölné az egyszeri tulajdonos (vagy akár a lakást kiadni tervező ingatlanbefektető) az üres lakásába odatelepített afgán családokat.
Az sem segíti elő a probléma életszerű kezelését, hogy a liberális szólásszabadság és polkorrektség jegyében a saját állampolgárait (meg a Facebookot) vegzálja Németország, nehogy bárki rosszat mondjon a migránsokra, vagy akár csak nem csupa rózsaszín tényeket közöljön róluk. Ennek a motivációja a szelektíven túltolt tolerancián kívül részben a terrorveszélytől való félelem is lehet − mindenesetre biztosan nem fogja senki jobban megszeretni a migránsokat (meg az őket oly szívélyesen üdvözlő német kormányt), ha nem nyilváníthat róluk szabadon véleményt. Pontosabban még annyira se szabadon, mint eddig: mert azért a németek kompenzációs kényszere miatt már eddig se nagyon tolerálták a nem eléggé PC-megnyilvánulásokat.
Végül érdemes megemlíteni azt az európai politikust, aki – persze a kvótázásból eredendően kimaradva és földrajzi adottságoknak is köszönhetően eleve kedvezőbb pozícióból – a legokosabban kezeli ezt az egész problémát. Bár David Cameron brit miniszterelnök a napokban sajnos pont nem ezzel a brilliáns húzásával került a címlapokra, pedig az egyenesen Szíriából befogadni tervezett húszezer menekült sokkal inkább címlapra kívánkozott volna. Ezzel ugyanis úgy mutatja emberséges arcát Nagy-Britannia, hogy nem engedi be a kapuján dörömbölő követelőzőket. Ehelyett valóban rászorulókat és valóban menekülteket hoznak el, akiket még ott a helyszínen ellenőriznek és kiválasztanak.
Igen, a britek kimazsoláznak, pontosan úgy, mint a németek, de ezt legalább őszintén meg is mondják, ahelyett hogy kábítanák a liberális közvéleményt a Willkommenskulturhoz hasonló szólamokkal meg a „maradék” elosztását célzó kötelező kvótákkal. Sajtóértesülések szerint egyébként ragadós a jó példa és Orbán is valami hasonlót tervez, bár sajnos Magyarország nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy egy szigetről válogathat, hiszen eközben a déli határán dörömbölőkkel és az országon átvonulókkal is kezdenie kell valamit.
