Mi vezetett a mai napig tartó kaotikus állapotokhoz a Közel-Keleten? Hol csúszott félre az ígéretesen indult közel-keleti arab emancipáció? A 1916-os brit-francia Sykes–Picot-egyezmény az arabság legnagyobb kollektív sérelme. Itt csúszott félre az arab „megújulás” Lugosi Győző történész szerint. Az ELTE docensével beszélgettünk a mai közel-keleti válsághoz vezető elmúlt egy évszázad történéseiről. Interjúnk.

„Az Iszlám Állam egyik első videójának az volt a címe, hogy »The End of Sykes-Picot«, avagy »Vége a Sykes–Picot-nak«. Vajon miért ezt választotta bemutatkozó üzenetnek az Iszlám Állam?

Egy közel-keleti arab fiatal számára, mármint aki még jár iskolába – ugyanis akik részt vesznek az Iszlám Állam harcaiban, azok iskolázottak –, »Sykes–Picot«, vagyis az ilyen nevű brit–francia-egyezmény az I. világháborúban ugyanolyan emblematikus traumát jelent, mint nekünk Trianon. Ráadásul nagyjából ugyanabban az időszakban keletkezett mindkettő, csupán Magyarország esetében nem a háború alatt, hanem két évvel utána dőlt el, hogy milyen lesz az új állam – bibói fogalommal élve – területi állománya. Az elismert határok közé vont terület a modern állami lét alapja; a határok összessége, az államok »közmeggyőződésen« nyugvó (ez is Bibó kifejezése) területi állománya pedig az államok rendszere, az államok közötti kapcsolatok ahhoz hasonló rendező elve, mint az egyes államokban az alkotmány: a stabilitás és a kooperáció záloga, »változtatásra nem szoruló dolog« – mondja Bibó. Mármost a közel-keleti vagy arab-ázsiai térség területisége lényegében az 1916-ban megkötött – titkosított – Sykes–Picot-egyezményben dőlt el. Az arab államoknak, megkockáztatom, hogy az arabságnak – Benedict Anderson kifejezésével – mint »elképzelt« nemzeti közösségnek mindmáig talán ez a legnagyobb kollektív sérelme. Itt csúszott félre a »megújulás«, az az ígéretes emancipációs/modernizációs folyamat, amely a közel-keleti arab társadalmakban az előző századfordulón kétségtelenül megkezdődött, s amely aztán az európai nagyhatalmi behatolás nyomán vált töredékessé, részlegessé, kudarcossá.

Mennyire volt eredményes Irak illetve Szíria »államalapítása”?

A brit mandátum alatt lévő Irak 1932-től független állammá tudott válni, mert a szunnita többségre támaszkodva a britek többé-kevésbé működőképes államot tudtak létrehozni. A szunnita elit képzett volt, sokan az Oszmán Birodalom tiszti karából jöttek, s rendelkezett igazgatási, államszervezési tapasztalattal. Ez persze kétségkívül az egyébként összességében többségben lévő síiták és kurdok elnyomásával járt együtt. Franciaország fordítva járt el: Szíriában az új hatalommal főleg a szunnita nagyvárosok elitje került szembe. A franciák ezért hatalmuk konszolidációja érdekében a felekezeti kisebbségeket karolták fel, főleg a korábban leginkább háttérbe szorított, megalázott, lenézett alavitákat. Az alavita közösség síita eredetű közösség, amely a síizmusnak egy, az iszlám eredeti hitelveitől már nagyon messze eltávolodott ágát képviseli. Számukra a felemelkedés fontos eszköze lett a francia hatalom – a francia irányítású szíriai légierő tisztjeit például a franciák főként az alaviták közül toborozták. De nem csak az alaviták kerültek hatalomközeli pozícióba, hanem kisebbségben lévő közösségek is: a drúzok s különböző keleti keresztény felekezeti közösségek is.

Sikeres példának tűnik viszont a nemzetállami építkezésre Jordánia.

Jordánia – pontosabban eredetileg a brit »mandátumos« Transzjordánia, amely a »történelmi« Palesztinának a Jordán folyón túli területét foglalta magában – tényleg meglepően életképesnek bizonyult, nagyrészt geopolitikai helyzete s a britek által rájuk ruházott »tamponállam«-szerep miatt. A Jordániában létrejött – persze viszonylagos, részleges – nemzeti kohézió abból a felismerésből származott, hogy ha nem akarnak ellehetetlenülni, a jordániai társadalom törésvonalait az őslakos beduinok, a keresztények és a Ciszjordániából áttelepült palesztinok között meg kell szüntetni, vagy legalábbis enyhíteni. A »palesztin«–beduin ellentét a hatvanas évek végén éleződik ki Jordániában, sőt, 1970 „fekete« szeptemberében rövid polgárháborús krízishez is vezet, de a mai napig nagy részben a ciszjordániai gyökerű »palesztinok« működtetik a »jordán« államot. Persze már a »palesztin« fogalom is rekonstrukció, a történet kezdetekor, a 19–20. század fordulóján efféle népnév s pláne identitás még nem létezett. Jordánia állami stabilitása szempontjából fontos az is, hogy a britek itt hoztak létre harcedzett beduinokból valóban ütőképes arab katonai erőt, az Arab Légiót. Ez adta tulajdonképpen az állam vázszerkezetét, illetve az is, hogy az uralkodó Hásemita-ház itt maradt egyedül hatalmon a térségben, és kétségtelenül tehetséges, rátermett államférfiakat tudott adni Jordániának. Így aztán az az állam tudott jelenleg is működőképes, szilárd állammá – talán megengedhetjük azt is: nemzetté – válni, amelynek, úgy tűnt, erre a legkevesebb esélye volt.”

Pintér Bence interjúját híroldalunkon olvashatják.