A neoliberalizmusnak a piac mindenhatóságába vetett hite elhozta a „mindenki harcát mindenki ellen”, ezért szükség van egy új Leviatánra, hogy rendet csináljon – ekként értelmezi újra a hobbes-i szuverenitáselméletet Zárug Péter Farkas „Leviatán ébredése” című könyvében, melyben arról értekezik, hogy illiberális-e a magyar demokrácia. A közismerten jobboldali szerzőtől − vele készült interjúnkat itt olvashatják − korrekt Orbán-kritikát olvashatunk, de a jobboldalon újnak számító hozzáállást és jó gondolatokat sajnos néhány alkotmányjogilag megalapozatlan és téves állítás követi, ami miatt a könyv érdemeit is nehéz komolyan venni. Ráadásul a szöveg láthatóan a Könyvhétre lett összedobva és nyelvhelyességi hibák maradtak benne, ami eléggé lerontja az olvasmányélményt.
A ballib oldalon untig ismételt „Orbán diktatúrát épít”-jellegű károgás helyett mindenesetre jó végre egy értelmes, konzervatív Orbán-kritikát is olvasni. Zárug a miniszterelnök híres tusnádfürdői beszédével kapcsolatban leszögezi: Orbán itt egyáltalán nem konzervatív fordulatról beszélt a liberalizmus ellenében, hanem az illiberalizmust a versenyképességgel állította párhuzamba. Az illiberális államban a Leviatán, a szuverén egyfajta „versenyképes posztmodern abszolút uralkodó”. A beszédben Orbán pozícióba helyezte a 2010-14-es ciklust, mint a liberális állam illiberálissá váltására adott megbízatás teljesítését. Holott Zárug szerint egyáltalán nem erre kapott felhatalmazást Orbán, hanem csak a rendszer megjavítására.
A szerző hosszan elemzi a pártpretorianizmus terjedését, ahogy Orbán pártkatonákat ültetett minden fontos pozícióba. Következtetése szerint vegyes az összkép, hogy az intézmények rendes működését ez mennyire lehetetlenítette el: például Áder államfőként nagyon is aktívan őrködik az alkotmányos működés felett, Sólyom László után a második legaktívabb elnök ezen a téren.
Az Alkotmánybírósággal viszont már vannak gondok: például a 12 évre hosszabbított mandátum, az új jelölési szabályok és az a tény, hogy jelenleg 11:3 a Fidesz-hű alkotmánybírók aránya a testületben. Egy hely betöltetlen – érdekes módon azóta, amióta nincs meg az alkotmánybíró-választáshoz szükséges nagykétharmada a Fidesznek a parlamentben. A Fidesz-hű alkotmánybírók munkásságáról jogvédő szervezetek által készített kutatást Zárug is idézi – a „pártkatona” alkotmánybírók mellett utal az Alkotmánybíróság jogköreinek szűkítésére az Alaptörvényben és arra a korábbi gyakorlatra is, amikor a még nem Fideszhez köthető többségű AB egy-egy „kellemetlen” döntése után rendszeresen az alkotmánymódosítás eszközéhez nyúlt a parlament.
Problémásabbak már a szerző – a Nemzeti Választási Bizottság működése kapcsán tett, és a Demokratában is megjelent – azon megállapításai, miszerint a közvetlen demokrácia intézményeinek letörése is egy illiberális törekvés. Ez egyrészt azért nem igaz, mert számos országban egyáltalán nem is létezik az alulról kezdeményezett, a parlamentet kötő népszavazás intézménye: például szövetségi szinten Németországban vagy Ausztriában sem, mégsem szokás ezen országok demokratikus működését megkérdőjelezni. Zárug ráadásul olyan szabályozási elemeket állít be újként és a népszavazást korlátozóként, amelyek már a régi alkotmányban is ugyanígy szerepeltek: a szerző sugalmazásával ellentétben nem változtak érdemben sem a kezdeményezés és az aláírásgyűjtés szabályai, sem a tiltott tárgyak. Különös, hogy a költségvetési tabuval kapcsolatban a szerző megjegyzi: ennyi erővel a Fidesz 2008-as szociális népszavazása sem mehetett volna le – holott ezt a kezdeményezést vizsgálta is akkor az Alkotmánybíróság a költségvetési tabu alapján, és két határozatában is úgy találta, hogy lehet az ügyben népszavazást tartani.
Annyi stimmel a népszavazásról leírtakban, hogy 50 százalékra emelkedett az érvényességi küszöb – ami valóban nagyon szigorú korlátozás – és eltörölték a népi kezdeményezést – aminek eddig se volt sok értelme. Ha egy politológus könyvet ír a közjogi rendszer „illiberális átalakításáról”, akkor azért illene tájékozódnia a vonatkozó alkotmányos kérdésekben. Egyébként ebben a részben jóformán nincsenek lábjegyzetek, ami azért elárulja a fejezet megalapozottságát.
Mindezek után álljon itt a könyv egyik legnagyobb érdeme is: Zárug szétválasztja a szuverenitás kiterjesztését a korrupciótól, ami rendre összemosódik a balliberális oldalról érkező Orbán-kritikákban. Igenis szükség van a szuverenitás regulázó erejére – vallja Zárug, leszögezve: az illiberalizmusnak és a korrupciónak semmi köze egymáshoz, nem feltétlenül járnak kéz a kézben. A demokratikus Amerika élen jár a pénzmosási listákon, az illiberális Szingapúrban meg visszaszorulóban van a korrupció – sorolja a példákat. Magyarország attól függetlenül korrupt, hogy liberális vagy illiberális – összegzi.
Hangsúlyozza azt is, hogy a Leviatán ébredésének vannak pozitív hozadékai is az ország számára, például a jó gazdasági mutatók. Ront némileg ezen a következtetésen, hogy a könyvben felsorakoztatott illiberális intézkedéseknek csak egy töredéke az, ami a gazdaságra közvetlenül kihat, így aligha fedezhetünk fel például összefüggést az Alkotmánybíróság szerepének kiüresítése és a gazdasági fellendülés között.
A szerző elemzi még a reklámadót és az Orbán-Simicska háborút is – Orbán szavaival élve két mammutfenyőhöz hasonlítja Orbánt és Simicskát, akik már olyan nagyra nőttek, hogy csak egyensúlyvesztés miatt tudnak kidőlni. Zárug szerint Orbán egy scrutoni értelemben vett „aggálytalan optimista”, akinek először az őszi netadós tüntetésekkor ingott meg az egyensúlya. S hogy a rendszere végül illiberális-e vagy sem? Zárug szerint addig nem, amíg nem tud és nem is akar – már ha nem akar – totalizálni.
