Nem túl forró nyár, meleg ügyek: a homofóbia elleni világnappal kapcsolatos kérdésre adott kormányfői válasz, az ír népszavazás és az amerikai Legfelsőbb Bíróság múlt heti döntése nyomán Magyarországon is állandóan felszínen tartott téma lett a melegházasság.

S pont az ír népszavazás és az amerikai döntés összehasonlítása veti fel az egyik legnyugtalanítóbb kérdést a melegházassággal kapcsolatban: demokratikusan történik-e minden esetben a melegházasság bevezetése?

Bizonyára rávágnák, hogy igen, ám érdemes figyelembe vennünk Friedrich von Hayek figyelmeztetését: a liberalizmus számára az a fontos, hogy milyenek a törvények; a demokrácia pedig, mint a hatalomgyakorlás metódusa, arról szól, hogy miként hozzunk törvényeket. Ezt egyébiránt éppen a többség kérdésével kapcsolatban írta Hayek a Constitution of Liberty-ben. Mert ugyan előfordulhat, hogy a nép liberálisan dönt, de erre semmiféle biztosíték nincs.

Márpedig liberális alapelvnek tartják, hogy a többség nem dönthet a kisebbségről. Ezt minden esetben felhozzák a melegházasság hívei, akárhányszor rákérdeznek náluk arra, miért volt alig valahol a világon népszavazás a melegházasságról. Szlovákiában nemrég érvénytelen volt az ügyben kiírt referendum, amelyen egyébként a melegházasság-ellenes szavazatok voltak 90 százalékos többségben.

Az amerikai tagállami esetek túlnyomó többségében nem a nép és nem a nép által választott állami törvényhozás döntött a melegházasság bevezetéséről, hanem a bíróságok. Az északi szomszéd Kanadában tulajdonképpen az egyszerű bíróságok kezdtek nekiállni megkérdőjelezni a házasság hagyományos értelmezését, amely 2005-ben vezetett a melegházasság szövetségi szintű bevezetéséhez. Úgy tűnik, egyre több kérdés kerül ki a politika hatóköréből, hogy bíróságok döntsenek róluk, minthogy azok úgymond „függetlenek”. Mi folyik a háttérben?

Egyesült Államok: döntések a jognak asztalánál

Az Egyesült Államokban a legfelsőbb bírósági döntés előtt 37 tagállamban volt bevezetve a melegházasság, ebből húszban szövetségi bíróság döntése nyomán, ötben tagállami bíróság döntése nyomán, és csak kilencben a választópolgárokat képviselő állami törvényhozás által.

A melegházasságot már bevezetett államok többségében a bevezetést megelőzően még pont az ellenkezője volt a helyzet: vagy a törvényhozás határozott úgy, hogy a házasság hagyományos értelmezését alkotmányba iktatja, majd ezt megerősítette népszavazással, vagy népszavazás határozott így, amit aztán elfogadott a törvényhozás. Így történt Alaszkában 1998-ban, Arizonában 2008-ban (bár előtte egy hasonló referendum elbukott 2006-ban), Coloradóban 2006-ban, Floridában 2008-ban, Hawaii-ban 1998-ban, Idahoban 2006-ban; Minnesotában négyszer is kezdeményeztek ilyen népszavazást, de csak 2011-ben tartották meg, ami akkor megengedő eredménnyel zárult (nem módosították az alkotmányt a hagyomány házasságértelmezés szerint), Montanában 2004-ben, Nevadában 2002-ben, Észak-Karolinában 2012-ben, Oregonban 2004-ben. Utahban kétharmados többséggel erősítették meg a szavazók az alkotmánymódosítást 2004-ben, a hagyományos házasságértelmezés javára, amit 2013-ban írt felül bírói döntés. Virginiában 2006-ban határozott a hagyomány házasságértelmezés alkotmányba iktatásáról a törvényhozás, amit a választók is megerősítettek. Wisconsinban 59 százalékkal szavazták meg a hasonló alkotmánymódosítást a választók 2006-ban. Pennsylvaniában a törvényhozás maga értelmezte a házasságot hagyományosan, népszavazás nélkül, amit később a bíróság nyilvánított úgyszintén alkotmányellenesnek.

Ezekben az államokban bírói döntés írta felül a korábban a hagyományos házasságértelmezést védő döntéseket. Az első állam, amiben a törvényhozás legalizálta a melegházasságot, Vermont volt, 2009-ben.

A legérdekesebb eset azonban Kalifornia, ahol a bíróság elkaszálta annak a 2008-as népszavazásnak az eredményét, ahol 53-47 százalék arányban, 80 százalékos részvétel mellett az a vélemény győzött, hogy az alkotmány férfi-női szövetségként határozza meg a házasságot. A kaliforniai népszavazás eredményét alkotmányellenesnek nyilvánító bíró, Vaughn Richard Walker nemrég elárulta, hogy homoszexuális. Ami önmagában nem probléma, de vajon meg tudja-e ítélni „objektíven” a melegházasság kérdését? Mert ugye ha például a vallásosakat elfogultnak ítéljük az ügyben, akkor a másik oldalon az érintettek is elfogultak. Hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy meleg bíró el tud tekinteni a kérdésben saját életállapotától (habár tisztességesebb lenne elfogultságot bejelentenie az ügyben), csak akkor ne gondoljuk azt, hogy a melegházasságot ellenző vallásosakat, szekuláris tradicionalistákat vagy szekuláris természettörvény-pártiakat sötét előítéleteik vezérlik. Nem is beszélve a melegházasság-ellenes melegekről, akik bizonyára internalizálták a homofóbiát.

Alig van amerikai állam, ahol népszavazás kellett a már elfogadott, melegházasságot bevezető törvény életbe lépéséhez: ilyen Maine, itt 52,6 százalékkal nyertek az igenek 2012 november 6-án, s az 1,3 millió lakosból valamivel több mint 700 ezren szavaztak. Marylandben 2009-ben elfogadta az állami törvényhozás a melegházasság bevezetését, de ezt leszavazta egy népszavazás 53-47 százalékkal, így a törvény nem lépett életbe. Itt a melegszervezetek nekiálltak megdolgozni a közvéleményt, s 2012-es novemberi népszavazásukon csaknem megfordították az eredményt, amelyen 52,6-47,4 százalékkal nyertek az igenek. Washingtonban úgyszintén az állami törvényhozás intézkedett a melegházasság bevezetéséről, de azt megtámadták az ellenzői, és elég aláírást gyűjtöttek össze egy népszavazás kiírásához, amelyen aztán, az előző kettőhöz hasonlóan 2012. november 6-án (alighanem az volt az oka, hogy több államban is ekkorra írták ki a népszavazást, hogy ekkor voltak a tagállami választások is) viszont 53,7 százalékkal a melegházasság-pártiak győztek − a 6,9 milliós lakosságból 3,17 millióan szavaztak. Minnesotában a népszavazás a melegházasság jogi tiltását utasította el ugyanezen a napon, ezután vezették be az intézményt államilag.

A lényeg, hogy az amerikai tagállami esetek túlnyomó többségében nem a nép és nem a nép által választott állami törvényhozás döntött a melegházasság bevezetéséről, hanem a bíróságok. Melegjogi szervezetek egyébként sehol nem kezdeményeztek ilyesmit, maximum reakcióként a számukra kedvezőtlen korábbi döntések miatt (Maine).

Az állatorvosi ló: Kanada

Az északi szomszéd Kanadában tulajdonképpen az egyszerű bíróságok kezdtek nekiállni megkérdőjelezni a házasság hagyományos értelmezését, amely 2005-ben vezetett a melegházasság szövetségi szintű bevezetéséhez. Először 1995-ben a homoszexualitását felvállaló Réal Ménard képviselő indítványozta az azonos nemű párok jogi elismerését, de a Képviselőház 124-52 arányban elutasította javaslatát. 1998-ban Svend Robinson, az Új Demokratikus Párt képviselője nyújtott be egyéni képviselői indítványt a melegházasság intézményének bevezetésére, ami nem járt sikerrel. 1999-ben a Kanadai Reformpárt (Reform Party of Canada) − ami később a Konzervatív Pártba (Conservative Party of Canada) olvadt − benyújtott egy határozatot a Képviselőház elé, amely megerősítette, hogy a házasság „egy férfi és egy nő szövetsége, mindenki más kizárásával”. A határozatot az alsóház nagy többséggel fogadta el, s minden pártból érkeztek rá támogató szavazatok, még a később a melegházasság mellé álló, kormányzó Liberális Párt is mellette voksolt. 2000-ben a liberális kormány benyújtotta a parlament elé a Bill C-13-at, amely számos változtatást kezdeményezett a kanadai támogatási rendszerben, s ez a törvényjavaslat is magában foglalta a fenti, hagyományos definíciót, ugyanakkor a melegszervezetek nagy bánatára nem biztosította ugyanazokat a szociális, támogatási jogokat az azonos nemű pároknak, mint a házaspároknak.

Miközben a kanadai parlamentben lezártnak tűnt a kérdés, a tartományok akcióba léptek, miután Brent Hawkes tiszteletes, az LMBTQ…-személyekkel kiemelten foglalkozó, protestáns Metropolitan Community Church melegjogi aktivistaként is ismert papja 2001. január 14-én összeadott két azonos nemű párt Torontóban, ám az anyakönyvvezető elutasította ezek bejegyzését. Ugyan a kanadai törvények nem definiálják a házasságot, az ontariói Legfelsőbb Bíróság (Superior Court of Justice) 1993-ban egy perben úgy határozott, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő közt jöhet létre – viszont ez a bírói ítélet a kanadai jog szerint nem megváltoztathatatlan. Ontario, Brit-Kolumbia és Quebec tartományi Legfelsőbb Bíróságai (Superior Court) 2002-2003 folyamán úgy határoztak az ezzel kapcsolatos pereskedéseket lezárandó, hogy a házasság lehetőségének „leszűkítése” a különnemű párokra diszkriminatív és ellentmond a kanadai emberi jogi kartának; ám döntésük következményeinek életbe léptetését felfüggesztették két évre, hogy a szövetségi kormány döntést hozhasson az ügyben. Az ontariói Fellebviteli Bíróság (Court of Appeal) viszont, amely egyetértett az alacsonyabb szintű ítélettel, nem függesztette fel a jogkövetkezmények életbe léptetését és azonnali hatállyal érvényesnek minősítette a 2001-es frigyeket. Addig a szövetségi kormány minden alsó szintű, melegházassággal kapcsolatos bírósági döntést megfellebbezett, ám az ontariói döntés után megígérte, hogy nem viszik az ügyet a szövetségi szintű Legfelsőbb Bíróság elé. 2003-ban a parlamentben is újra napirendre került a téma, és ekkor a parlament emberi jogi bizottsága az azonos neműek házassága kérdésének mélyebb tanulmányozásába kezdett.

Mint látható, common law-hagyományú országként Kanadában az azonos neműek házasságát tulajdonképp úgy vezették be, hogy egyre több tartományban találták a bíróságok úgy, hogy a melegházasság „tiltása” ellenkezik az emberi jogi és antidiszkriminációs törvényekkel. Mire a szövetségi törvényhozás 2005. július 20-án elfogadta a melegházasság bevezetéséről szóló törvényt, már kilenc tartományban legális volt az intézmény: Ontarióban, Brit-Kolumbiában, Quebecben, Yukonban, Manitobában, Új-Skóciában, Saskatchewanban, Új-Fundlandon és Labradoron, valamint Új-Brunswickben. Számos esetben már hamarabb is egybekeltek egynemű párok, de ezen frigyek legalitása vitatott volt – ettől kezdve azonban a tartományok teljes mértékben, kétely nélkül elismerték a melegházasságot. A helyzet azonban nem volt ilyen egyszerű, ugyanis a házasság definiálása szövetségi hatáskör a kanadai alkotmány szerint.

A kormány ugyanakkor beadványt intézett a Legfelsőbb Bírósághoz, hogy kiderítse: összhangban van-e a kanadai joggal, hogy házasságot csak különnemű párok köthetnek, megfelelő alternatíva-e az élettársi kapcsolat a meleg párok számára, és valóban szövetségi hatáskör-e a házasság definiálása. A melegmozgalmak mindezt úgy értelmezték: „a kanadai kormány megvéd minket” attól, hogy a kanadai katolikus püspökök és más vallási közösségek „ráerőszakolják hitre alapozott bigottságukat” a kanadai társadalomra.

Eközben egyébként választási kampány is volt az országban, olyan epizódokkal, hogy a kanadai adóhivatal (Canadian Revenue Agency, CRA) egy 2004 februári találkozón azzal fenyegette meg az egyházakat, név szerint a katolikus püspöki kart és a Kanadai Evangéliumi Testvériséget (Evangelical Fellowship of Canada), hogy visszavonják adómentes státusukat, ha továbbra is nyíltan állást foglalnak olyan „megosztó” kérdésekben, mint például a melegházasság. Dawna Lynn Labonte, az adóügyi tárca médiareferense egyenesen azt nyilatkozta, hogy a legjobb, amit tehetnek, főleg kampányban, az az, hogy csöndben maradnak ezeket a kérdéseket illetően. A hivatal 2010-ben meg is vonta az adómentességet a Kings Glory Fellowshiptől, mivel az gyakran állt elő az abortuszt, válást és homoszexualitást kritizáló véleményével.

A kanadai Legfelsőbb Bíróság 2004. december 9-én hozta nyilvánosságra döntését, amely megerősítette a szövetségi hatáskört a házasság definiálásának kérdésében. Ettől kezdve az a négy tartomány, amely még nem hozott ellenkező értelmű tartományi törvényt, nem léphetett másként. Így a maradék négy tartomány bíróságai felfüggesztették az ítélkezést a hasonló ügyekben.

Alberta konzervatív párti kormányzója, Ralph Klein 2004 decemberében népszavazás kiírását követelte az azonos neműek házasságának ügyében. Paul Martin kanadai miniszterelnök nem így látta a dolgot: szerinte a bíróságok már döntöttek és a parlamentnek meg kell bízni a bíróságok felelősségvállalásában, magyarul be kell vezetnie az azonos neműek házasságát. Irwin Cotler igazságügy-miniszter egyesen azt nyilatkozta a Toronto Starnak: nem döntenek el kisebbségekre vonatkozó kérdéseket népszavazáson. Voilá. Nem tagadnánk, hogy a bíróságokon óriási felelősség van, de a választóknak a demokráciákban a kormányok szoktak felelősek lenni, nem a bíróságok.

Jogi kontra politikai konstitucionalizmus

A kisebbségekért már olyan régimódi liberálisok is aggódtak a demokrácia kapcsán, mint az a mostanában oly sokat emlegetett Alexis de Tocqueville – habár ő inkább a szellemi arisztokráciát és a vagyonosokat féltette az amerikai demokrácia szerinte középszerűségre buzdító tendenciáitól. A többség zsarnokságától való félelem érthető. Csakhogy van egy bökkenő: a demokrácia a számtalan megjelenési formája ellenére per definitionem többségi kormányzást, népuralmat jelent. Nehéz elképzelni, milyen lehet a népuralom, ha nem többségi kormányzás, még akkor is, ha megpróbálunk minél több hatáskört leadni a helyi szintekre és egyfajta lokalizmust megvalósítani. Az pedig mégsem járja, hogy az egyik városban van melegházasság, a másikban nincs, a lokalizmus tehát inkább csak a napi ügyvitelre alkalmazható.

Egyetlenegy jelző van, ami a demokrácia előtt nem megszorító jelző, ez pedig a „többségi”. A liberális demokrácia is kevesebb demokráciát jelent a jelző nélkülinél. Nem, a demokrácia nem emberi jogokat jelent, s nem szabadságot jelent. A demokrácia nem tartalom, hanem forma. Lásd Hayeket, aki inkább akart liberális diktatúrát, mint szocialista demokráciát.

Az amerikai Legfelsőbb Bíróság melegházasság-döntése egy újabb fejezet lesz a bírói aktivizmusról szóló amerikai vitában, lásd erről például Mándi Tibor Ideológia és hagyomány című kötetének megfelelő fejezeteit. A progresszív liberálisok ugyanis támogatják, hogy kilenc ember szakértőként döntsön mindenféle emberi jogi ügyekben; a jobboldaliak viszont úgy vélik, a népakarat letéteményese a Kongresszus (parlament), kilenc ember pedig nem okosabb sem 320 milliónál, sem 535-nél. Persze a helyzet az, hogy a melegmozgalom sok tekintetben része annak a civil világmozgalomnak, amely évtizedek óta a nemzetállami szint gyengítésére törekszik nemzetközi szinten (főleg az ENSZ-ben): a hosszú távra szóló, morális döntések letéteményesei ezek szerint a civil szervezetek (kivéve a túl régimódiakat), a bíróságok, a helyi döntéshozatal, és a nemzetközi szint – a kormányok és az üzleti szféra azonban rövidlátó érdekeivel vannak elfoglalva, őket ki kell iktatni.

Az agendának része a részvételi demokrácia projektje is − mondjuk kérdés, mi van, ha a résztvevők éppen leszavaznának mondjuk egy melegházasság-ügyi kezdeményezést, lásd erről Marguerite Peeters Hijacking Democracy; The Power Shitf to the Unelected című kötetét.

Megmondjuk mi van: az ilyet egyrészt el kell kaszálnia az emberi jogok meghatározására és értelmezésére szakosodott bíróságoknak, másrészt meg kell előzni úgynevezett awareness-raising kampányokkal (felvilágosítás), hogy a hamis tudatú választók tisztában legyenek saját érdekeikkel.

A parlamentek helyett döntsenek a bíróságok?

A liberálisok szeretnek azon lamentálni, hogy az embereket egyre kevésbé érdekli a politika és valamiképp rá kellene venni őket a politikai aktivizmusra. Magyarán a republikánus erényeket, a közéleti részvételt, saját érdekek háttérbe szorításá, esetleg – félve írjuk le – a hazaszeretetet és önfeláldozást kérik számon a népen. Akárhogy is, maradjunk annál, a közéleti részvétel intenzitását szeretnék fokozni. A republikánus erények kedvünkre való dolgok.

Csakhogy nehéz fokozni a nép közéleti aktivitását, ha amúgy számos ügyet a nép és a nép által választott kormányok, parlamentek helyett a bíróságok hatáskörébe utalunk. A láthatatlan alkotmány nem csak itthon volt divat, hanem divat Amerikában is, ahol a Legfelsőbb Bíróság nem csak értelmezi az alkotmányt, hanem különféle új szabadságokat is kreál mellé – most épp az „intimitás” és a „spiritualitás” szabadságát. Kétségtelenül jó dolog szabadon megélni az ilyesmit, de így az emberi jogok, mint „egy jog” és „egy szabadság” száma a végtelenségig bővíthető. Felmerül az a kérdés is, hogy a jogok és szabadságok számán túl határtalanok-e a legfelsőbb bírák képességei is. Ráadásul, mint azt Antonin Scalia legfelsőbb bíró különvéleményében leszögezte, a bíróság összetétele semmilyen szempontból sem reprezentatív az amerikai lakosságra nézve.

Nehéz fokozni a nép részvételét a politikában akkor is, ha úgyis csak az úgynevezett semleges állam fenntartása lehet a cél, ami persze lényegében lehetetlen. A semleges állam maximum „amennyire lehet, semlegeset” jelent, melegházasság kérdésében például nem létezik semlegesség, mert a melegházasság bevezetése nem kiterjesztés, hanem egy értelmezés felváltása egy másikkal – figyelmeztet az inkább a baloldalra sorolt kommunitárius filozófus, Michael Sandel (az egyik legnépszerűbb egyetemi előadó az Egyesült Államokban), aki kommunitárius kollégáival Jawn Rawlsék fellépése után darabokra szedte a semleges állam hetvenes évek óta divatos elképzelését. Nem, a kommunitáriusok nem konzervatívok (bár számos hasonlóság van a kettő közt).

Decemberben írtam arról, az utóbbi időkben terjedelmes irodalma lett a politika eljogosításának: egyre több kérdést vonunk ki a politika hatóköréből, hogy bíróságok döntsenek róluk, minthogy azok úgymond „függetlenek”. Richard Bellamy, a University College London professzora, aki az eljogosítás egyik fő kritikusa, a „jogi konstitucionalizmus” helyett a „politikai konstitucionalizmust” részesíti előnyben. Szerinte téves az az elterjedt nézet, amely szerint az írott alkotmány, a deklarált emberi jogok és a hatalmi ágak szétválasztása, a jogok politikából való kiemelése és függetlenítése biztosítja a legjobb demokrácia megvalósulását, az emberi szabadság kiteljesedését, és ez véd meg legjobban a „többség diktatúrája” ellen. Szerinte mindez két, téves előfeltételezésre épül: egyrészt hogy elérhető a racionális konszenzus, amelyet legjobban az emberi jogokban lehet kifejezni; másrészt hogy a jogi processzusok megbízhatóbbak, mint a demokratikusak. Ezzel szemben a viták folyamatosak mind a demokrácia célját, mind a politikai teendőket és a jogokat illetően. Ha pedig Platóntól John Rawls-ig a filozófusok sem tudtak megegyezni és különféle elképzeléseket dolgoztak ki a legjobb államberendezkedésre, az igazságra és még sok minden másra vonatkozóan; akkor nem várható el a bíráktól és jogászoktól sem, hogy az „igazság” és „egyenlőség” valamiféle „korrekt nézetét” alkalmazzák.

A „politikai konstitucionalista” szerint ezek a viták inkább megoldhatóak politikai módszerekkel, mind jogiakkal. Mindennek oka, hogy az emberek jobban azonosulni tudnak egy olyan alkotmánnyal és olyan döntésekkel, amelyekbe volt beleszólásuk, szemben azokkal, amelyekbe nem. A kisebbségek védelmét és a többség uralmának elkerülését pedig jól szolgálja a pártok közötti verseny, míg a hatalommegosztás és a kisebbségi jogok védelme inkább a „történelmileg hatalmi pozícióba került kisebbségek” hatalmát betonozzák be. Aki nem győzött az egyik választáson, győzhet a következőn (ez az elképzelés persze nem számol a tartósan kisebbségi állapotban élőkkel, például a nemzetiségekkel, akiknek a gyakorlatban nincs sok esélyük meggyőzni a többséget). A jogok Bellamy szerint a „politikai környezettől” függenek, a jogok kivonása a politikából pedig maga vezet önkényes törvényhozáshoz.

A bíróságoknak ugyanis az adott politikai közösség által meghatározott kereteken belül kell működniük, nem azokon kívül. Márpedig nehéz elképzelni, hogy bármilyen, a melegházasságot explicite kötelezővé nem tevő emberi jogi kartából szükségszerűen következne a melegházasság bevezetése. Ja, hogy a házasság korábbi elképzelése esetleg korfüggő, időfüggő, társadalomfüggő, kontextusfüggő volt? Ha így van, akkor a melegházasság is az. Ha nincs ez ügyben igazság, ami átível korokon és tereken, akár függetlenül is a létező szabályozásoktól, akkor a melegházasság sem igazság, maximum politikai kompromisszum.

Ez a kompromisszum persze épp elég a (például Richard Rorty- és Richard Posner-féle) pragmatikus posztmoderneknek, ám kérdés, ha a kompromisszum az ellenkezője, a hagyományos házasságértelmezés megtartása lenne, az is elég volna-e? (Morális állásfoglalás nélkül egyébként a rabszolgaság ellenzése is lehetetlen; nesze neked semlegesség, a személy méltóságára hivatkozni máris morális állásfoglalás, akármit is értünk alatta). A moráltól mentes állásfoglalásból pedig, ami a történelem relativitását hangsúlyozza, éppenséggel ugyanúgy (vagy jobban) következne a politikai konstitucionalizmus, mint a jogpártiság. A pragmatikus liberális Rorty szerint például nem érvelhetünk úgy, hogy a nácik rosszul cselekedtek, csak úgy, hogy kegyetlenek voltak.

A politika liberális eljogiasítása emellett érdekes módon éppen az emberek iránti bizalmatlanságot tükrözi. Pedig mintha a liberálisok az antropológiai optimizmus letéteményesei lennének.

Ez a republikanizmus a modernek helyett a régiek szabadságának felelevenítését jelenti. Meg azt, hogy vagy tisztességgel bevalljuk, hogy a melegházasság nem demokrácia kérdése, vagy nem féltjük a néptől (és a parlamentektől) az ügyet. Persze előfordulhat, hogy, mint június 18-án Ausztriában, egy parlament nagy többséggel (136-26) leszavazza a melegházasság bevezetését (valamiért erre az ugyancsak friss és ropogós esetre a hazai média nem volt kíváncsi).

Házasságot mindenkinek, egyenlően?

Így a vége felé még ajánlanék megfontolásra pár szempontot. A melegházasságot senki nem tiltotta, sohasem. A melegházasság állítólagos „tiltása” csúsztatás, mivel ami nincs, nemhogy a valóságban, de még az emberek agyában sem él opcióként, mint a legutóbbi időkig a melegházasság ötlete (leszámítva persze egy-két törzsi társadalmat meg a melegházasság 19. századi feltalálóját, Karl-Heinrich Ulrichs-t). Tiltás az lenne, ha valamiképp elkezdenék büntetni a titokban megkötött azonos neműek közti „frigyeket”. Úgy, mint a fajközi, feketék és fehérek (később meg sokféle nemzetiség és a fehérek) közti házasságokat valóban tiltó törvények Amerikában, 1967-ig. Ezek a törvények a különféle rasszok keveredésének megakadályozására jöttek létre, nem azért, mert egyébiránt lehetetlennek tartották volna két más nemzetiségű (más rasszhoz tartozó) egybekelését, a melegházasságot ellenzők azonban éppenséggel lehetetlennek tartják két azonos nemű egybekelését. Ezekkel a törvényekkel szívesen példálóznak a melegházasság pártolói, kár, hogy a párhuzam ezért teljesen rossz és téves (meg más miatt is).

A fajközi házasságot tiltó törvények egyik legnagyobb ellenfele egyébként a katolikus egyház volt, és az azokat hatályon kívül helyező 1967-es döntés meghozatalában is jelentős része volt katolikus jogászoknak, – többek közt déli – püspököknek és a párnak, amelynek ügye a Legfelsőbb Bíróságig ment, s amelyik egy „vegyes” katolikus egyházközségből származott. (Ráadásul a rabszolgaságot elítélte 1462-ben II. Piusz, 1537-ben III. Pál, 1639-ben VIII. Orbán, 1741-ben XIV. Benedek és 1839-ben XVI. Gergely pápa.)

Epizód: a mostani, a melegházasság elismerését kötelezővé tevő amerikai legfelsőbb bírósági döntés opponensei közt volt a testület egyetlen fekete tagja, Clarence Thomas. Emellett a fekete lelkipásztorok szövetségének vezetője, William Owens tiszteletes 2015 márciusában fejezte ki egyet nem értését Barack Obamával, amikor az amerikai elnök a melegjogi mozgalmat a polgárjogi mozgalomhoz hasonlította. Az afroamerikaiakból álló 15 felekezetet, azok 34 ezer gyülekezetét és 15,7 millió fekete tagját összefogó National Black Church Initiative (NBCI) pedig megszakította a kapcsolatot a presbiteriánus egyházzal, miután annak általános közgyűlése 2014 nyarán megszavazta a melegházasságok engedélyezését.

És mi van azzal, hogy házasságot mindenkinek, s egyenlően? Az, hogy ez melegházasság nélkül is létezik. Mindenki házasodhat, ellenkező neművel, ha az illető nem házas, nagykorú, nem pap és szerzetes, stb. Teljes mértékben senki nem válogathat kedvére, az antropológia és a családi viszonyok behatárolják, hogy kikkel kelhetünk egybe. A melegmozgalmi értelmezés szerint vett egyenlőség és szabadság alapján akár jogom kell, hogy legyen megházasodni az anyámmal, az apámmal vagy a testvéremmel is (erről is szól a genetic sexual attraction nevű izé). Minden érv ugyanis, ami felhozható a házasság klasszikus értelmezése ellen, az felhozható az incesztus-tilalom ellen is. Történelmileg alakult ki, sok változata volt, és amúgy nekiment már Rousseau, a Rousseau-kedvelő Derrida és szellemi tanítványa, Judith Butler is, aki a Derridáéhoz hasonló módon olvashatatlan műveiben amellett érvel, hogy még a biológiai nem is konstrukció; kénytelen is szabadkozni, hogy amúgy ő elismeri, hogy létezik anyagi világ. Az incesztus-tilalom ugyanis a „heteroszexuális nemi mátrix” fenntartását szolgálja. Bizonyára nincs is jobb, mint a saját szüleinkkel randizni. Nem biztos, hogy érdemes egy vagy kettő alapelvre leegyszerűsíteni az életet, ami ezeknél azért bonyolultabb.

Sebaj, akik abban reménykednek, hogy lezárult a vita és kialakult valamiféle új konszenzus, amit eretnekség feltörni, tévednek. George Weigel azt írja: az amerikai Legfelsőbb Bíróság sokszor hibázott már, hibázott, amikor fenntartotta a faji szegregációt, hibázott, amikor jognak ismerte el az abortuszt, kétszer is, aztán most hibázott, amikor jognak ismerte el a melegházasságot. A megoldás az, hogy felülvizsgálja Amerika a jogi fennhatóság felsőbbrendűségének elvét, azt, hogy akármit mond a Legfelsőbb Bíróság többsége (akár kis többsége), az reprezentálja az alkotmány valódi jelentését.

Érdekes, hogy miközben olyannyira féltik a néptől a melegházasság kérdését, ha bármikor azt hozza ki egy közvélemény-kutatás, hogy a nép többsége támogatná azt, akkor rögtön a különvélemények elhallgattatására használják azt fel.

Egy columbói utolsó megjegyzés, még az ajtóból visszafordulva: lehet, hogy tényleg vannak a demokráciának nem demokratikus alapjai. Így érvelt Ratzinger bíboros a Jürgen Habermassal folytatott vitájában. Például olyan, nem választott közösségek, mint a család, meg olyan alapelvek, mint a természettörvény. De ez már messzire vezetne. Mindenesetre míg az íreknél a népszavazás vezette be melegházasságot (habár a népszavazást nem a melegmozgalom erőltette, hanem az minden alkotmánymódosítás esetében kötelező), az Egyesült Államokban nyilvánvalóan nem demokratikus úton köteleztek most minden tagállamot a melegházasság bevezetésére.