Vendégszerzőnk, Hegyi Gyula írása.
Amikor elolvastam Braun Róbert elmélkedését arról, hogy Trianon a magyar polgári állam megszületésének az ünnepe is lehetett volna, először azt hittem, hogy ironikus provokációnak szánja a túlzó „magyarkodók” irányába. Aztán rájöttem, hogy komolyan gondolja ezt az abszurd állítását. Azon kevéssé lepődtem meg, hogy a jobboldal kommentelői finomabb vagy hevesebb formában, de újra megerősítették, hogy Trianont tartják a magyar nemzet legnagyobb tragédiájának. Ez a vélemény olyan mélyen rögzült az úgynevezett „nemzeti oldalon” (és a baloldal jó részén is), hogy az igazságtartalmán szinte hazaárulás-számba megy elgondolkodni.
Holott a magyarság igazán nagy, Mohácshoz hasonlítható tragédiája az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása volt. A kettős Monarchia részeként hazánk a vezető nagyhatalmak egyikének számított, s a kiegyezés után példátlan mértékű gazdasági és civilizációs fejlődést élt meg. Nem akarok végtelen számsorokat idézni: csak az ipari termelés nyolcszorosára nőtt ötven év alatt. Ráadásul éppen az akkor legkorszerűbb iparágakban, a villamosiparban, a vasúti járműgyártásban, a vegyiparban. A belső piac Salzburgtól Lembergig, a krúdys hangulatú Podolintól Triesztig terjedt, elképesztő méretekben fejlődött a vasúthálózat, a napilapok olvasottsága, egyfajta talán sekély, de általános műveltség. És ami a legfontosabb, a Monarchia belül mindenfajta hitnek, nációnak hazát kínált, kifele pedig sokáig hatalmas és megdönthetetlen birodalomnak látszott.
Amikor az Osztrák-Magyar Monarchia szétesett, sajnos szükségszerűvé vált területének nemzetállamokra történő felosztása. Az önálló „Nagy-Magyarország” irreális álom volt, s 1918 előtt komolyan vehető politikusok nem is terveztek ilyet. Más dolog, hogy a trianoni béke az etnikai felosztás elvét is sértette, igazságtalanul sok területet, három millió magyart szakított le hazánkból. Messze igazságosabb lett volna, ha tizenkét milliónyi lakossal alakul meg a függetlenné vált Magyarország. Ez sokaknak, így a Partiumból Békéscsabára átköltözni kényszerülő nagyszüleimnek is jobb lett volna. De ne csapjuk be magunkat. A kilencmilliós helyett tizenkét milliós Magyarország ugyanolyan kiszolgáltatott lett volna a német és a szovjet megszállásnak, ugyanolyan feszült viszonyban élt volna a szomszédaival. Ezért eleve önsorsrontó tépelődés azzal a kérdéssel megosztani a nemzetet, hogy a Károlyi-Kun Béla féle baloldalt, vagy az antant által támogatott Horthy-garnitúrát terheli-e nagyobb felelősség a trianoni térképért. 1918 novembere, a Monarchia szétesése után senki emberfia nem változtathatott azon, hogy Magyarország a történelem alakítójából, nagyhatalmi társállamból a történelem elszenvedőjévé, a geopolitika játékosából annak kiszolgáltatott játékszerévé vált. Ezt világosan bizonyítja, hogy a trianoni nyertesek huszadik százada éppoly szerencsétlen volt, mint a miénk.
Az Osztrák-Magyar Monarchiát persze nem lehet visszaállítani, s ilyen kettős formában nem is lehetett volna megtartani. Annál fontosabb lenne elgondolkodni azon, mi volt a magyar politikai elit felelőssége a szükséges reformok elmaradásában. Az 1900-as évek elejére osztrák oldalon még a konzervatív körök is pontosan látták, hogy a nemzetiségeknek autonómiát, a cseheknek és a délszlávoknak a magyarokéhoz hasonló státuszt kell adni az egész építmény fennmaradása érdekében. Ezt a magyar elit durván elutasította, ehelyett az Ausztriával kapcsolatos „közös ügyek” szánalmasan pitiáner részletein kérődzött ötven esztendőn át. Talán soha nem volt még egy ilyen nagyszerű országnak ilyen kicsinyesen primitív elitje. (Vagy megint lenne?)
A magyar jobboldal a múltból most mindenféle rossz emlékű politikust, nyilas, vagy egyszerűen csak dilettáns írót előkotor példakép gyanánt. Egyetlen szó sem esik azonban Kristóffy Józsefről, aki a Monarchia magyar felének vezető politikusai közül egyedül látta és mondta ki 1905-ben, hogy az ország megmentésének egyetlen útja az általános és titkos választójog bevezetése. S ezzel a nemzetiségek, a munkásság és a parasztság beemelése a közéletbe.
Sajnos az eredendően jobboldali, Tisza István környezetéből érkezett Kristóffy mellett csak Ady Endre és a szociáldemokraták álltak ki. 1926-ban megjelent könyve, a Magyarország kálváriája a magyar politikai elit bűneinek, tévedéseinek és rögeszméinek szomorú katalógusa.
Mindebből nem akarok eljutni a direkt aktuálpolitikáig. Bár csábító lenne, nem hasonlítom a Monarchiát az EU-hoz, hiszen ez utóbbiban sokkal kisebb a jelentőségünk és a felelősségünk a „közös ügyekért”. Annyi azonban bizonyos, hogy minden integráció a trianoni trauma lassú oldásához, és mindenféle nemzeti bezárkózás a sebek újra feltépéséhez vezet. S aki úgymond „tesz arra”, hogy mit gondolnak róla és hazánkról Nyugat-Európában, az gondoljon arra, hogy az összeomlás előtt ugyanígy lesajnálta a nemsokára Trianonban ítélkezőket a Tisza István-féle társaság.
