Elegáns, öltönyös-nyakkendős úriemberek jelentek meg a kapuban és megindultak az udvar végében lévő lakás felé. A kis lakásban „gyönyörű porcelánszervízben” szolgálták fel a teát. Marosvásárhelyen emlékezik így a rokonok látogatására gyerekkorából Haller Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium olasz-francia szakos tanára.
A kőröspataki templom előtt kisebb társaság gyűlt össze 1987 szeptemberében egy „ismeretlen” látogató köszöntésére. Nemsokára azonban három szekus Dacia tűnt föl a bekötőúton, a falusiak hazarebbentek, az „idegenek” pedig átkocsikáztak Miklósvárra, a Daciák számára járhatatlan úton.
Haller Béla az erdélyi arisztokratákat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, az emlékeiben feltűnő látogatók pedig az erdélyi arisztokrácia kommunizmus alatt is otthon maradt tagjai – jelentős részben rokonok. Amikor édesapja 12 éves korában először elvitte Küküllővárra, nagy mozgolódás támadt a településen. Küküllővár egyrészt erősen román tudatú falu, másrészt a Hallerek „ősi fészke” – a robosztus vár ma is lenyűgöző, habár ma már egy konstancai vállalkozó tulajdonában van. A helyiek 1966-ra már alaposan kiábrándultak a kommunizmusból és régi szép időkként emlékeztek a háború előtti világra, ráadásul a gróf, Haller Jenő nem egyszer segítette a falubelieket. Ezért volt a mozgolódás, amit akkor a 12 éves Haller Béla még nem teljesen tudott mire vélni.
A kőröspataki látogatók a Kálnoky család tagjai voltak, akikről útbaigazítójuk terjesztette el a mise alatt, hogy „itt vannak a grófék” – az illető ugyanis gyerekkorában játszótársa volt a Kálnoky grófnak, és felismerte rajta a jellegzetes Kálnoky-vonásokat.
Hát, így kezdődött újra – vagy inkább folytatódott némi szünet után – számos régi, már csak mesében olvasható történet, amelyek közül hatot foglalt kötetbe Csinta Samu, a Sepsiszentgyörgyön született újságíró. A Kálnoky- és a Haller-család erőfeszítésein túl az Apor-, a Mikes-, a Bethlen- és a Teleki-család közelmúltbeli erdélyi újrakezdését.
Voltak, akik elmentek, nem csak Németországig, akár Argentínáig is; s voltak, akik ott maradtak a történelemnek véget vetni szándékozó „utópia” beköszöntekor. Aki a történelem süllyesztőjébe küldeni kívánt társadalmi osztály maradékaként életben maradt, az nagy lelkierőről tanúságot téve kezdte újra az életet, például gyári munkásként, városszéli házikóban vagy külföldön.
Miután a rendszerváltást követően kiderült, hogy van némi remény visszaszerezni az „ősi jussot”, a múltat magukban már többé-kevésbé lezárt, új életet kezdő elüldözöttek utódai − akiknek azért meséltek ezt-azt és Hallerékhez, Kálnokyékhoz hasonló élményben volt részük − feladták a vállalati karriert, egzisztenciát, és visszamentek Erdélybe, nem tudva, mit hoz a jövő. Valaki csak vonakodva ment, és az ott látottak, tapasztaltak és a helyiek vendégszeretete volt az, ami végül meggyőzte őt: maradni kell, hiába kopott meg a Tündérkert.
Mit gondoljunk 2015-ben az arisztokráciáról? A marxista közhelyek talán már kihaltak, nem tekintünk rájuk népnyúzó elnyomóként, és talán már nem hozakodunk elő ötszáz éve élt főurak hatalmaskodásaival a mai arisztokraták ellen. De egyáltalán, létezik-e arisztokrácia, amikor hivatalosan nem létezik? Szikrázó vita kerekedett belőle a Facebookon, amikor az MTI pár éve egy hírében nemesi címeket tüntetett fel. Az hívja magát magánhóbortból hercegnek, grófnak és bárónak, aki akarja, de állami cég ilyet ne tegyen – szólt a követelés.
Ám a történelem és a társadalom nem pusztán az állam ripsz-ropsz adminisztratív döntései alapján működik. Ha egy társaság tradícióból számon tartja, honnan származik időben és térben, akkor édes mindegy, vannak-e nemesi címek hivatalosan vagy nincsenek. Senkinek nem lehet megtiltani, hogy olyan társaságba járjon, amilyenbe akar, az arisztokrata családok kapcsolatrendszere pedig a mai napig behálózza Európát. Ha pedig az illető úgy is viselkedik, ahogy ma elvárják egy arisztokratától, akkor semmi nem menti meg attól, hogy a helyiek a fent leírt módon emlékezzenek a régi szép időkre. Vannak címek vagy nincsenek, használják őket vagy sem, a neveltetése mindenkin meglátszik. A Kálnoky-gyerekek például csak ideiglenesen kaptak felmentést az inghordás kötelezettsége alól, amikor kicsúfolták őket emiatt az osztálytársaik.
A műveltség és jó modor hordozói vagy finnyás, elpuhult, túlfinomult ficsúrok? Kizsákmányolók, itt maradt felesleges relikviák vagy romantikus, misztikus köd által körülvett alakok? „Közöttünk élnek, és mégsem” – írja Csinta Samu. De hát kinek nincsenek meg a maga zárt, ezoterikus társaságai, ki nem él az emberek között úgy, hogy mégsem ott él? Arisztokrata mellett üzletemberek, egyetemi professzorok, politikusok, bármely szakma képviselői? Minden, hátsó kertben sütögető társaság egy kis összeesküvés a többiek ellen, akár egyedileg készített lovaglónadrág, akár konfekcióöltöny, akár kapucnis pulóver az egyenruha.
Persze, az arisztokraták tűnnek fel a legromantikusabb színben. Bizonyára van, aki élvezi ezt közülük, van, aki jót mosolyog és legyint rá, másoknak meg egyenesen terhes. Alighanem meg kell szokniuk, hogy ha nem is kell annyira figyelniük minden lépésükre, mint egy politikusnak, de fokozott érdeklődés követi életüket, és időnként elbotorkál hozzájuk egy-egy újságíró.
Zárt társaságok, jó modor, romantika és mesés Erdély ide vagy oda, azért bátor elhatározás otthagyni egy felépített, sikeres életet és Drakula földjén újrakezdeni, nyugati helyett román ügyintézési technikákat tanulni, lerobbant kastélyt felújítani, birtokot visszaszerezni, románul megtanulni és új jövőt építeni. Mindezt figyelő szemektől követve, miközben a román állam néha megpróbálja éjjel elhordani azt, ami nappal felépült.
Talán Erdélynek – és a magyar nemzetnek – is jobb, ha azok próbálnak életet lehelni régi kastélyokba és birtokokba, akiké régen volt, akik magukénak érzik; és az erdélyi soft powert erősítve Károly hercegeket látnak vendégül, valamint küzdeni tanítanak: „egy értékeit veszített korban, amelyet saját erőből egyelőre elfelejteni sem könnyű, nemhogy felülírni, égető szükség volna azokra a régi mintákra, amelyek – talán nem csak a múlt mindent megszépítő messzesége okán – ma is egy élhető, gondoskodó élet emlékét idézik fel”. Akkor is, ha vannak útbaigazító, gyerekkori játszótársak, akik talán mosolyognak a társadalom csodálatán és egyszerűen embernek ismerik az úri csemetéket.
Csinta Samu: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása. Heti Válasz, 2015. A képen Kálnoky Tibor áll a Sepsikőröspataki Kálnoky-kastély előtt. A felirat: Világ proletárjai, egyesüljetek!