Száz éve kezdődött az örmény népirtás a Török Birodalom területén (Bakodi Péter részletes cikkét itt olvashatják a történetről). Az egykori külföldi szemtanúk és tisztességes török vezetők visszaemlékezéseiből átérezhetjük ezt a sokak által nem ismert, mások által elhallgatni, lekicsinyelni kívánt, emberiesség elleni bűncselekmény-sorozatot.
Száz éve történt... Ment-e az emberiség azóta előrébb? Emlékezzünk az örmények pusztulására most, 2015-ben, a 21. században, amikor ugyanazon a vidéken, a Közel-Keleten újra elvadult, begőzölt barbárok pusztítják az ott élő embertársainkat származásuk vagy vallásuk, meggyőződésük miatt.
Kemal Atatürk, a modern Törökország atyja és első elnöke:
„A korábbi ifjútörök párt maradékai nyugtalanok a köztársasági uralom alatt: el kellett volna számoltatni őket keresztény alattvalóink millióinak élete miatt, akiket könyörület nélkül tömegesen elhajtottak házaikból és lemészárolták őket. (...) Az örmények elleni első világháborús tömegmészárlás szégyenletes cselekmény volt.”
Henry Morgenthau, az Egyesült Államok korabeli törökországi nagykövete:
„A deportálások igazi célja a rablás és a pusztítás, a tömegmészárlás egy új példája volt. Amikor török hatóságok parancsot adtak a deportálásokra, halálparancsot adtak ki egy egész fajra, és ezt jól tudták, és a velem folytatott beszélgetések során nem is próbálkoztak különösebben leplezni a tényt. (...) Biztos vagyok abban, hogy az emberi faj történetében nem történt ilyen szörnyű esemény.”
Ahmet Riza ifjútörök politikus, az első ottomán parlament elnöke:
„Nézzünk szembe azzal, mi, törökök vadember módjára öltük le az örményeket.”
II. Abdul-Medzsid, az iszlám utolsó kalifája:
„Ezekről a szörnyű tömegmészárlásokról beszélek. Ez a legnagyobb mocsok, ami valaha megszégyenítette nemzetünket és fajunkat.”
Fridtjof Nansen norvég utazó, felfedező:
„1915 júniusában elkezdődött az a szörnyűség, amelyhez nincs fogható a történelemben. Kilikia, Anatólia és Mezopotámia minden városából és falvából elhajtották az örmény keresztényeket a halálmenetükbe; a dolgot szisztematikusan végezték, egyik körzet után a másikat megtisztítva, akár közel volt a lakosság a harctérhez, akár több száz kilométerre onnan. Ki akarták söpörni az összes örményt. A férfiak többségét már elvitték munkaszolgálatra, így a dolog a nők, a gyerekek, az idősek és a rokkantak otthonaikból való elhajtásáról szólt. Néhány napot vagy órát kaptak. Minden tulajdonukat hátra kellett hagyniuk: házaikat, földjeiket, gabonájukat, teheneiket, bútoraikat, eszközeiket, tárgyaikat. Mindet begyűjtöttek a török hatóságok. Amiket magukkal tudtak vinni, pénzt, ékszert, más értéktárgyakat és még a ruháikat is, hamarosan azokat is elvették tőlük a csendőrök, ahogy a szekereiket és állataikat is. Szerencsétlen teremtményeket összehajtották a különböző falvakból és hosszú oszlopokban hajtották át őket a hegyeken az arab sivatagi pusztákba, ahol semmi előkészület nem történt ennek az éhező roncsokból álló tömegnek a fogadására és ellátására, ahogy azért sem történt semmi, hogy életben maradjanak a menetelés során. Az ötlet az volt, hogy akik nem pusztulnak el az út során, haljanak bele az éhezésbe.”
Mohammad-Ali Jamalzadeh (perzsa író és újságíró):
„Bagdadból és Aleppóból mentünk Isztambul felé szekéren. Utunk első napjaitól kezdve örmények számos csoportjával találkoztunk. A török fegyveres őrök és csendőrök hajtották őket a halál és elpusztulás felé. Először meglepődtünk ezen, de aztán lépésről lépésre megszoktuk ezt és nem is néztünk rájuk, persze nehéz is volt rájuk nézni. Korbácsokkal és fegyverekkel hajtották előre a síró, elgyengült örmény nőket, férfiakat és gyerekeket. Fiatal férfiakat nem lehetett látni közöttük, mert őket a harctérre küldték vagy már előzőleg megölték. (...) Az örmény lányok leborotválták a fejüket, teljesen kopaszok voltak, hogy az arab és török férfiak békén hagyják őket... Ha az egyik fogoly elesett a fáradságtól, gyengeségtől vagy csak véletlenül, ott hagyták őket az út mentén. A rokonaik sóhajtozása sem használt. (...) Lépésről lépésre láttuk az elesett örmény nőket és férfiakat az út mentén haldokolni, agóniában vagy halottan fekve. Később észrevettük, hogy néhány környékbeli fiatal nem tartotta meg becsületében a haldokló vagy halott örmény lányokat, kiélve rajtuk vágyukat. Az Eufrátesz nyugati partja felé tartva minden nap láttuk a hullákat, ahogy a folyó viszi őket lefelé.”
Pallavicini János, az Osztrák-Magyar Monarchia törökországi nagykövete:
„A saját hazájából elhajtott örmény népet nem csak a legnagyobb szenvedésnek tették ki, hanem a teljes elpusztítás volt a cél. (...) Az a mód, ahogy az örményeket deportálták, egyenértékű az érintettek halálra ítélésével. (...) El fog jönni az idő, amikor Törökországnak el kell számolnia ezzel a pusztítással.”