Gyereknap a Baglas-telepen
Vendégszerzőnk, Bencsik Gábor írása.
A Somogy megyei Kaposfőn Somos László plébános vezetésével több mint tíz éve felzárkóztató tanoda működik általános iskolások számára. A legtöbb diák telepi cigány (a Baglas és a Vadászdomb nevű telepekről), de nem ez a kiválasztás elve, hanem a mélyszegénység. A tanoda eredményei szinte hihetetlenek: az állami oktatásból való lemorzsolódás megszűnt, a végzős tanulók mindegyike (!) szakmát- és/vagy érettségit adó középiskolában tanult tovább.
A tanodát évről évre a megszűnés fenyegeti. Sokáig külföldi támogató fizette a programot, de ez a forrás megszűnt. A 2014/15-ös tanévre tavaly egy pótpályázat segítségével szereztek pénzt, de hogy ősztől miből működnek, arról fogalmuk sincs. Vagy kapnak pénzt, vagy nem.
Ha nem kapnak, a gyerekek mehetnek vissza a nyomorba. Ha nem kapnak, az a magyar közélet szégyene, csődje lesz. Nem szabad, hogy ez a csőd bekövetkezzék. Egy korábbi írásommal hadd mondjam el újra, miért.
Tudják, mi az a falusi tanoda? Olyan délutáni kiegészítő oktatási intézmény, ahol erre képezett (és erre fogékony) pedagógusok a rendes iskolában nehezen boldoguló gyerekeknek segítenek lépést tartani a többiekkel: együtt megírják a leckét, átveszik a tananyagot. Emellett fejlesztő játékokat játszanak, közösségépítő programokat csinálnak, végül pedig törődést és szeretetet adnak az ilyesmiben erős hiányt szenvedőknek.
Az ember nem is hinné, hogy a cigány gyerekek között milyen sokan szenvednek hiányt szeretetben és törődésben. Szem előtt vannak az agresszívak, a nagyszájúak, pedig a többség csak csöndben kínlódik saját kisebbrendűségi érzéseivel. Nem jó ám olyan osztályba járni, ahol csúfolnak az analfabéta anyád miatt, ahol te vagy az osztály hülyéje, akiből úgysem lesz semmi, legjobb volna, ha megbuknál. A cigányok világának zártsága nem kis részben abból fakad, hogy ott mindenki egyenlő a nyomorúságban, senkinek sincs a másik előtt szégyellni valója.
Nem a régi liberális nótát fújom, nem a rasszizmust okolom a cigányok problémáiért, de tudom, hogy sokan közülük még nagyobb vesztesei a bajoknak, mint a többségiek. Nem könnyű a cigányokat áthozni a mi kultúránkba, ha csak az osztály hülyéje szerepet kaphatják közöttünk. A legtöbben inkább visszafordulnak, maradnak a telep akolmelegében, meg persze mély nyomorában.
Hát ezen változtat a tanoda. Azoknak a gyerekeknek segít (nagyrészt cigányoknak, de nem csak nekik), akiknek a szülei a leckét elolvasni sem tudják. Akiknél otthon még budi sincs, akik ötszáz szavas szókincset hoznak otthonról, és a művelt magyart szinte idegen nyelvként kell megtanulniuk. És akiknek a mi kultúránk idegen, félelmetes, ismeretlen, távoli. A tanoda kézen fogja ezeket a gyerekeket, és sokéves, kitartó munkával legtöbbjüket átvezeti a mi kultúránkba. És lesz belőlük ugyanolyan értékes ember, mint bármelyikünk.
Itt álljunk meg egy kis időre. Szögezzük le: a cigányok igenis felelősek önmagukért, a tetteikért, a mulasztásaikért. A hagyományos cigány társadalom súlyos torzulásoktól terhelt, és maga is súlyos terheket ró a többségi társadalomra, annak együttesére és tagjaira külön-külön is. Annak a mondatnak például, hogy lopni bűn, pont van a végén, nem pedig magyarázkodás. Azt azonban meg kell érteni, hogy egy cigánynak nagyon nehéz ebből a körből kilépni. A telepen kívüli világ a legtöbbjük számára idegen hely, ahol idegenként bánnak velük, ha megérdemlik, ha nem. A nagyvárosokban viszonylag sok a cigányok iránt elfogadó, toleráns ember, falun azonban alig akad ilyen. A falusi emberek, akik a maguk bőrén érzik a cigányok minden devianciáját, a maguk kendőzetlen módján beszélnek a cigányokkal. És az nemigen bizalomépítő.
A tanoda a komp a két, egymásnak idegen világ között. A normái a többségi társadalom normái (a vécét húzd le használat után, a leckét írd meg, ne kiabálj, ha nem szükséges), de az otthonossága a cigány közösségé. Itt mindenki hasonló sorsú, hasonló közegből jön, hasonló problémákkal küszködik. A tanoda egyik titka, hogy itt nem nevetik ki a másikat, még akkor sem, ha tetűirtót kér, inkább annyit adnak, hogy a testvéreinek, szüleinek is elég legyen – különben hiába volna az egész. A cigány gyerekek többsége súlyos kisebbrendűségi érzéssel bajlódik, és nem egy közülük agresszióval próbál kompenzálni. De a tanodában nincs szükség az agresszióra, sőt itt kiderül, hogy zsákutca, másképp lehet előre jutni.
Ez mind szép és jó, de elvekből nem élünk meg. Tehát nézzük a pénzügyeket. A tanoda a világon az egyik legjobb üzlet a közösség, az állam számára. Egy átlagos tanoda egy vezetővel (lehet a helyi pap) és négy pedagógussal egy évben belekerül tíz millió forintba (ennek legalább harmada különböző adók és járulékok formájában folyamatosan visszafolyik az államkasszába). Tíz millió kétségkívül sok pénz, de számoljunk tovább.
Egy segélyen élő ember az államnak sok tízezer forintba kerül havonta. Ezzel szemben, ha munkahelyen dolgozik, különböző adók és járulékok formájában befizet a kincstárba havi ötvenezret (átlagosan ez is több, de maradjunk az egyszerű példánál). Ha valakit segélyezett helyett dolgozóvá tesznek, az akár havi százezer forint nyereség lehet az államnak. Évente egymillió-kétszázezer, tíz év alatt tizenkétmillió, negyven éves munkaviszony alatt negyvennyolcmillió. Ha egy tanoda évfolyamából akár csak egyetlen embert sikerül átvezeti a munka kultúrájába, élete során ötszörösen fizeti vissza az egész évfolyam költségét.
Pedig nem egy embert sikerül átvezetni, hanem akár tízet is tanodánként, évenként. És akkor még nem beszéltünk az illető leendő családjáról, a nyomor ördögi körének megtöréséről. Hiszen aki kikászálódott a nyomorból, annak a gyereke valószínűleg tanoda nélkül sem kerül oda vissza – ha úgy tetszik, ő már ingyen lesz hasznos tagja a társadalomnak.
Tehát száz tanodát, ezeret! A cigánysággal kapcsolatos problémák központi programokkal valószínűleg soha nem oldhatók hatékonyan, az erre költött milliárdok a semmibe csorognak újra és újra. Előre jutni csak ezernyi helyi kezdeményezéssel lehet. Nem generális elvekre és utópiákra van szükség, hanem személyre szabott, kitartó, odaadó munkára. És senkiben egy fikarcnyi kétség se legyen: hetek alatt össze lehetne toborozni több ezer olyan pedagógust, aki vállalná a munkát, és képes is volna elvégezni azt. Természetesen méltó fizetésért. (Négyezer falusi pedagógusnak állást, sikert ígérő munkát adni – az sem volna csekélység.)
Igen, azt hiszem, ez valódi megoldás volna legalább azokon a településeken, ahol a falu mellett egy vagy több cigánytelep található. Nem egyedüli megoldás, nem jolly joker, de egy a valóban hatásos eszközök közül. Különösen, ha a cigánytelepekre napi nyolc órás munkaidőre kihelyezett szociális munkások is tartoznak hozzá (telepenként egy elég), akik szorosan együttműködnek a tanoda pedagógusaival – ez így átütő sikert hozhatna.
Ha tanodánként évente csak öt olyan gyereket számítunk, akiket sikerül áthozni a többségi társadalom kultúrájába, az húsz év alatt száz gyerek. Kell ezer tanoda − és százezer nyomorgó, a bűn körül tántorgó segélyezett helyett lesz százezer értékes, értéket teremtő honfitársunk. Húsz év pedig nem olyan sok idő, lám, a rendszerváltás óta többet is magunk mögött hagytunk, cigányügyben jószerével teljesen eredménytelenül.
Tanoda! Ezer tanoda! Kezünkben az egyik kulcs!
