Egy éve állt fel a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, amely a kommunista diktatúra hatalmi struktúráit kutatja. Földváryné Kiss Réka, a Bizottság elnöke és Máthé Áron, a Bizottság tagja egyaránt úgy vélik: az áldozatokra és a nemzeti önbecsülést megtartókra való emlékezés nagyon fontos, az ügynökügy pedig túl van dimenzionálva. Arról is kérdeztük őket, hogy az aktanyilvánosságra vagy a lusztrációra fognak-e javaslatot tenni. Interjúnk.
„Valamelyik történelmi újságban leírták, hogy nem is volt málenkij robot. Mit gondolnak arról, hogy a jelenlegi szabályozás tiltja a diktatúrák bűneinek tagadását?
MÁ: Azért azt vegyük számításba, hogy amíg az egykori foglyok és az ő közvetlen leszármazottaik élnek, addig nagyon veszélyes ezekkel a dolgokkal játszadozni, mert itt emberi tragédiák sebeit tépik fel.
Az emlékezetpolitikai vitákról mi a véleményük? Mennyire jó az, hogy emlékműveken vitatkozunk, miközben sok minden van a múlt század történelmében, amiről nem is tudunk?
KR: Ez nem jó, ebben egyetértünk. Ezért is fontos, hogy mit tudunk bevinni a köztudatba. Volt például egy konferenciánk az egykori szovjet blokk állambiztonsági szolgálatainak az együttműködéséről, ezen belül a KGB szerepéről. De az '56-os megtorlás kapcsán is fontos beszélni arról, hogy a magyar és a román vagy a magyar és a szlovák állambiztonság hogyan működött együtt, hogy Csehszlovákiában és Romániában is milyen megtorlások voltak a magyar '56-tal kapcsolatban. Erről hiányoznak alapkutatások, vagy ha meg is jelentek publikációk, azok nem kaptak érdemi visszhangot. Egyik fontos feladatunk, hogy az ügyek a helyükre kerüljenek, és beszéljünk az áldozatokról is.
A málenkij robot sincs benne a köztudatban: tizenéves lányoktól öreg emberekig százezreket hurcoltak el, és ez nem csak róluk szól, hanem az ő családjaikról is! Mennyi olyan család volt, ahol erről nem mertek beszélni! Olvasok egy visszaemlékezést, amiben egy nő leírja, hogy gyerekkorában olyan orosz kifejezéseket tudott mondani oroszórán, amit senki más. A tanár megkérdezte tőle, hol tanulta, amire azt válaszolta: »az édesanyámat tizenévesen elvitték és három évet kint volt a málenkij roboton, ő tanította nekem.« Erre a tanárnő azt mondja: »az nem lehetett, édesanyád hazudott.« Hazamegy a kislány és elmondja az édesanyjának, aki erre azt mondja:»lányom, erről többet ne beszéljél, de én igazat mondtam.« Ez a hatvanas-hetvenes években történt! Nem csak azokról van szó, akik megjárták a poklot – a gyerekeik sokszor a mai napig nem mernek beszélni ezekről a traumákról. Traumák sorát szenvedte el a magyar társadalom, amit generációk nem beszélhettek ki, tabusították ezeket. Nemzedéki kérdés is, hogy ezeket kibeszéljük, megadjuk a méltóságot azoknak, akik ezt elviselték, és segítsük ennek a közös feldolgozását.”
Bakó Bea interjúját híroldalunkon olvashatják.
