Kedves Bea! − ha szólíthatom így.
Mindenekelőtt örömmel tölt el, hogy elolvasta az írásomat és − még ha némileg elítélőleg is − érdemesnek tartotta reagálni rá. Köszönöm.
Kezdjük az elején. Ami Cicero ominózus mondatát illeti, szerintem, nincs különbség abban, ahogyan maga és ahogyan én értelmezem. A latin egy tömör nyelv, számos módon fordították ezt is, ám a lényegen nem változtat. Lényege: a jogi megközelítés túlzásba vitele jogtalansághoz vezet. Ami azon megállapítását illeti, hogy a hermeneutikát nem a jogászok, hanem a filozófusok találták ki, teljesen igaz, a filozófusok már csak ilyenek, nem is állítottam, hogy nem így történt. Azonban nem csak én általánosítottam, hanem például Gadamer, mikor úgy vélte, hogy „a” jogszolgáltatásnak szüksége van a hermeneutikai vizsgálódásokra.
Ami kifogásainak érdemi részt illeti, had világítsam meg egy példával, mire gondoltam, mikor ostoba és érthetetlen szabályokról beszéltem. Volt ugyebár jó régen az ún. „harci kutya” törvény. Ez azt írta elő, hogy az ezeket a „harci kutyákat” – a törvény fajta szerint felsorolta őket – az állatorvosnak, ha bármilyen okból elébe kerültek, ki kellett herélni. A törvény apropóját az adta, hogy egy szerencsétlen gyereket halálosan megsebesítettek a kutyák. Hiába szólt mindenki, aki már látott kutyát, hogy ez hülyeség, mi lesz például a keverékekkel, melyek − nyilván a végtelen variációs lehetőségek miatt − kimaradtak a felsorolásból? Hogyan jár el az állatorvos hatóságként, miközben én fogadom fel kedvencem meggyógyítására? És így tovább. Mindegy, a törvényt meghozták és több éves alkalmazása során összesen 4, azaz négy darab harci kutyát találtak az országban. Nos, én erre és az ilyenekre gondoltam, mert ezekből ezerszámra találhatunk.
Az bizonyára igaz, hogy „a szabályozás mélysége és az értelmezés lehetséges tere összefügg, mégpedig fordított arányban áll: minél kisebb a joganyag, annál több a rés”; megítélésem szerint azonban a rés pontosan azért jöhet létre, mert egy hülye jogszabály létrehozta azt a helyzetet, ami lehetővé tette a rést. Ha nem éreznek kényszert a szabályalkotásra, nincs rés sem. Ennél a jogszabálynál szerencsére nem, de a legtöbbnél ilyenkor kezdődik a „rés” betömésére újabb és újabb szabályok gyártása a végtelenségig, miközben tökéletesen elfelejtődik, hogy már az eredeti is hülyeség volt. A kevesebb több.
Ezután jutunk el a probléma gyökeréig. Nagyon helyesen megállapítja, hogy „Mi viszont a német modellt követtük, ahol nagyon fontos a jogi terminológia ismerete, mert a szakkifejezések mögötti fogalmak – és ezek árnyalatnyi különbségeinek elhatárolása – nélkül lehetetlen kiigazodni a rendszeren”, majd dícsérőleg szól erről a német rendszerről, mint amelyik „hajszálpontos, már-már matematikailag logikus". A baj az, hogy a német jogrend – és többé-kevésbé a többi nyugati országé is – azon a téves elképzelésen alapul, hogy lehetséges „matematikailag logikus” világleírás. Mert a jog mai felfogása abból a felvilágosult racionalizmusból származik, amely azt ígérte, hogy a világ maradéktalanul megmagyarázható és megérthető az ész munkája által. Mert ha ez igaz, akkor – ugyancsak az ész és az ő munkája által – létesíthető olyan szabályrendszer is, amely a megértett világot és benne az emberek egymással való, ezerarcú interakcióit tökéletesen irányítani képes. A jogi terminológia ennek az eleve kudarcra ítélt kísérletnek az eredménye. A jog a társadalmi viszonyok rendezésének eszköze lenne, azonban, mint írásomban is utaltam rá, nem létezik ez a „társadalmi valóság”, csak a fogalmakban.
Arisztotelész tökéletesen leírja a Szofista cáfolatokban: „Ugyanis, mivel lehetetlen magukat a dolgokat beemelni a beszélgetésbe, és neveket használunk a dolgok szimbólumaiként, azt gondoljuk, hogy az ami a nevek esetében megtörténik, az a dolgokkal is megtörténik, ahogy az emberek, akik számolnak a számolt dolgokra gondolnak. Azonban valójában nem hasonlóak az esetek; ugyanis a nevek és a dolgok mennyiségei végesek, míg a dolgok végtelenek számukat tekintve; így pedig egyazon kifejezés és egy név szükségképpen több dolgot kell, hogy jelöljön. Amint tehát a fenti példában, azokat, akik nem ügyesek a számolt dolgokkal kapcsolatban, könnyen becsapja a jártas, ugyanígy az érvelésben azokat, akik nem ismerik a nevek erejét hamis érvelések áldozataivá válnak, akkor is amikor maguk érvelnek és akkor is ha másokat hallgatnak.”
További problémát okoz – meglátásom szerint – a német jogrend átvételének kísérlete. A német jogrend németeknek való, ők találták ki saját maguknak és nyilván olyan is mint ők. Biztos, hogy egy alapvetően fegyelmezett és szabálykövető náció által alkalmasnak talált szabályok nem lehetnek alkalmasak egy olyan nép számára, mint a magyar. Nincsenek univerzális szabályok és eljárások a társadalmi berendezkedésben és az annak részét képező jogban sem. Tudom én, hogy egyszerűbb lenne, mint a lusta diák, szimplán lemásolni dolgokat, de ez csak rossz eredményre vezethet. Amit írtam, annak ez volt az alapintenciója.
Ami a bírák és általában az igazságszolgáltatásban dolgozók alkalmasságát vagy alkalmatlanságát illeti, úgy tűnik, nincs vita közöttünk, hiszen maga is látja az alkalmatlanság jeleit, mi több, példát is hoz egy jobbnak tűnő kiválasztási módszerre. Az azonban tévedés, hogy én az összes anomáliát a bírói kar nyakába akarom varrni. Korántsem elegáns, ha önmagától idéz az ember, de szó szerint is írom: „Igazságtalan lenne azonban csak a jogászi kasztot hibáztatni”. A baj az egész, fentebb vázolt világleírással van, mert az ezerarcú emberi világnak csak egy kis része a jog, ám ha valamit alapvetően hibás premisszák alapján írunk le, akkor tetszőleges részei is hibásak lesznek, fektessünk beléjük még akkora erőfeszítéseket is.
Ez az oka annak, amit a végén is említ, hogy mi magunk is minden ostobasággal a bíróságokhoz fordulunk. Ez igaz. Azonban ennek oka pontosan az az ígéret, hogy minden ügyre, minden esetre kiterjedő szabályrendszert fogunk alkotni, olyat, melyben mindenki maradéktalanul megtalálja a maga „igazát”. Ez a modern állam ígérete. Lásd: „ami ésszerű, az valóságos, és ami valóságos, az ésszerű”. Tudom: az emberek nem olvasnak Hegelt. Ám ez a kijelentés, függetlenül attól, hogy tudják-e, ki mondta, ott van mindenütt. A valóságnak csak annyi engedmény tétetett, hogy a „teljes” megértés a jövőbe helyeződik, de jó úton járunk, mondják, a fejlődés, a tökéletesedés útján. Az emberekkel elhitetik, hogy minden dolog, ami van, tudható, nem csoda hát, hogy kérdéseikkel az autoritásokhoz fordulnak, mondaná meg, hogy az adott esetben mi is az igazság. És mikor nem kapnak választ, vagy csak egyrészt-másrészt maszatolást kapnak helyette, akkor elmegy a kedvük az egésztől. Nem csoda.
Hogy mi a megoldás? Ezt már nem maga kérdi tőlem, hanem sokan mások, akik voltak szívesek kommentálni az írásomat. Nos, úgy vélem, az lenne a dolgunk, hogy a barbár és erőszakos módon szétszakított magyar tradíciók szövetét újra szőjük. Ez sziszifuszi munka lenne és a szétszakítás hatékonyságára utal, hogy nem is fűlik hozzá a fogunk. Pedig szerintem mindaddig nem lesz kényelmes számunkra a világ, amíg meg nem tesszük. Senki nem akarja és nem is tudja megtenni helyettünk. Ez a mi országunk és a mi feladatunk.
Végezetül még egyszer köszönöm, hogy kritikus véleményével lehetőséget adott a nézeteim pontosítására és az eredeti írás gyarlóságainak néminemű korrekciójára.
Híve,
Aristo
