Egyszer régen, nagyon régen, valamikor az ancien régime végén, a messzi-messzi Franciaországban élt egy nagyon fura gróf, akit mindenki csak úgy hívott, hogy Charles le Drôle, vagyis Vicces Károly. Családja valamikor a százéves háborúban kapott vitézségéért előbb bárói, majd grófi rangot VII. Károlytól, és persze a ranggal együtt a család megkapta Languedoc-Roussillon grófságát is. Itt építette fel a család a környék, de talán a világ egyik legszebb és legbiztonságosabb erődjét a carcassonne-i erődöt. Telt-múlt az idő, ahogy a középkorban lenni szokott, csigalassúsággal, sok lovagi tornával és körmenettel, lakodalommal és temetéssel, vasárnappal és sok-sok unalmas hétköznappal. Aztán amikor pontban 1700 szilveszterén megszületett a trónörökös, a kis Charles, hatalmas boldogság töltötte el a grófi családot. Előtte állt az új évszázad, minden fényével és lehetőségeivel.
De persze semmi sem úgy alakult, ahogy eltervezték. Testvérei mind meghaltak a korban divatos betegségekben, vírusban, lázban és mindenféle fertőzésekben. A szülei a Sorbonne-ra küldték tanulni, ahol a legjobb professzoroktól tanult ógörögöt és udvari etikettet, de sajnos édesapja korai halála miatt korán haza kellett térnie Párizsból. Volt egy balul sikerült házassága egy nagymellű béziers-i nemes lánnyal, aztán egy viharos szerelme a nîmes-i bíró feleségével, amit még a korabeli újságok is megírtak. Szegény Charles-t emiatt egy évre el kellett küldeni egy afrikai kolóniára, hátha lenyugszik és elfelejti a kékszemű Annabelle-t. Az asszonyt ugyan elfelejtette, de annál többször lelte örömét az udvarnép legszebb ringyóiban. Végül is mindegy: nem házasodott újra, gyerekei nem születtek, és mikor meghalt az édesanyja is, udvarnépével maga maradt a hatalmas erődben.
És, hogy unalmas óráit viccel üsse el, számtalan csínyt eszelt ki a környékbeli parasztok terhére. Vásárnapokon szívesen mutogatta a seggét az erőd ablakából a parasztoknak, közben kurjongatott, hogy ezt nyaljátok, ne a fagyit. Rendszeresen belevizelt a szenteltvíztartóba, amikor senki sem látta; aztán otthon az udvarnéppel hatalmasokat röhögött azon, hogy a fél falu hugyos kézzel simogatja otthon a gyerekeket meg veszi be a szentelt ostyát. Körmenet idején is szívesen szórakozott azzal, hogy a legnagyobb áhítat idején elkiabálta magát, hogy „Egyedem-begyedem zabszalma, én vagyok a Jézuska!”
A parasztok egyszerre gyűlölték és tartottak tőle, mert azért néha-néha a katonáival deresre húzatott egyet-egyet közülük; és szívesen kobozta el a parasztok borát, ha azok az átlagnál jobban sikerültek.
Már nyolcvanon túl volt az öreg gróf, amikor nagyon nagy aszály köszöntött a vidékre. A nyári termést elvitte a szárazság, ősszel nem volt mit vetni, és miután a kutyákat is megették, hogy éhen ne haljanak és a folyóból is kifogták az utolsó halat, végül egy Jacques nevű paraszt vezetésével elindultak, hogy megostromolják az erődöt. Nem tartott sokáig, talán ha két napig védhették a katonák az öreg grófot, aztán akik nem haltak meg, hogy mentsék az irhájukat, átálltak a feldühödött parasztok oldalára.
Charles le Drôle-t, a vicces grófot a kamrából rángatták elő, ahol félelemtől reszketve várta a halált. Nem kellett sokáig várnia, mert még aznap este karóba húzták. Sokat röhögtek, miközben nézték, ahogy elhagyja az utolsó fing is a grófi segget.
Az erőd falára a felkelők hatalmas betűkkel felírták az új jelszót: Szabadság, testvériség, egyenlőség.
