Vendégszerzőnk, Kóré András politológus írása.
A civil szervezetek a magyar köztudatban a bíróság által bejegyzett, tagsággal, közös, jól körülírt céllal, alapító oklevéllel ellátott szervezeteket jelentik. 1989 előtt, a szabad egyesülési törvény hiányában tilos volt ilyeneket létrehozni. A kilencvenes években a „szabadság kis köreinek” negyven éves tiltása következtében fellépő ürességet az egyesületek és alapítványok rohamos gyorsasággal történő alapítása hivatott pótolni. Ennek láttán joggal köti össze a magyar köztudat a civil szférát a fent említett formailag stabilizált szervezetekkel. De a kört kitágítva rámutathatunk arra, hogy egy konzervatív gondolkodó számára miért bosszantó, amikor a civil szférát leszűkítik erre az egy dimenzióra.
A civil szó a magyar nyelvben is helyet kapott és főként viszonyszóként használjuk. Ha politikáról van szó, akkor civil mindenki, aki nem hivatásos politikus. Ha rendőrségi intézkedéssel összefüggésben használjuk, akkor civil az, akin nincs egyenruha (illetve az, aki nem tartozik a rendőrség kötelékébe). Még a futballból is vettünk át szállóigévé vált mondást, hiszen anno, amikor a drukkolók közül valaki a meccs közben berohant a nézőtérről a pályára, a „civil a pályán” felkiáltással megállították a mérkőzést. A civil szót ilyen értelemben már ki is tágítottuk: a kizárólag szervezeti értelmezésétől elrugaszkodva láthatjuk, hogy emberek jóval nagyobb csoportját érinti ez a kifejezés, mint a névvel, tagsággal ellátott jogi személyekét. A szót tovább elemezve le kell azt fordítanunk egy magyar szóra, a polgárra. A civil szó angol változata polgárt, polgárit jelent.
A konzervatív gondolkodás ezen a ponton erőteljesen eltér a civil, a civil szervezet, civil intézmény, polgári intézmény értelmezésében a liberális politikaelméletek által használt ugyanilyen kifejezésekétől. Ugyanúgy, ahogyan eltér magának a társadalomnak az értelmezésében is.
A liberálisok avagy általában a baloldali progresszív elméletek minden emberi közösséget az egyes egyén önkéntes beleegyezésével (valamiféle szerződéssel), közös cél elérése érdekében létrejövőnek képzelnek el, amelyből ki lehet lépni, vagy éppen változtatni lehet a szerződés egyes pontjain, (lásd alapító okirat), így ennek megfelelően az individuális emberek összességéről, egy-egy csoportjáról beszélnek. Ezzel szemben a konzervatív gondokodás minden emberi együttélési formát egyenrangúnak, ápolandónak tekint, feltéve, hogy története során bebizonyította: képes az abban élő személy boldogulását elősegíteni, a jó vagy megfelelően jó életét kialakítani. A konzervatív számára egyértelmű: a polgáriság kritériuma az, hogy ezek a közösségek egyenlő bánásmódot és egyenlő szabadságokat kapjanak. Mint a középkori városokban, ahol a város polgárainak egyenlő jogok és kötelezettségek jártak, így egyenlő volt a szabadságuk is.
A konzervatív tudja, hogy a politika nem mindenható és nem képes az emberek mindennapi életét megoldani. A szubszidiaritás, amely szerint a legmegfelelőbb szinten, lehetőleg az emberhez közel eső intézményben, vagy lehetőség szerint magában a személyben kell, hogy megszülessen minden döntés, a konzervatív elméletek sajátja. Ezért azzal is tisztában van, hogy a kormányzat és az egyes polgár között a harmadik szektor, a civil/polgári szféra jelen kell, hogy legyen és azt fajsúlyosan védeni kell. A konzervatív számára viszont nem a formalizált szervezetek az első számú szereplői a társadalmi élet ezen dimenziójának. Sokkal fontosabbak az embert közvetlenül körülvevő család (mint legfontosabb szeretetközösség) tagjai, a helyi közösségek, a baráti társaságok, a munkahelyi szerveződések, az egyházak és természetesen a formalizált organizációk szabadidő eltöltéséhez, közösségszerveződéséhez, és ezután jöhetnek a különböző „nagyobb” társadalmi célokat kitűző szervezetek. Edmund Burke költői megfogalmazásában: „ezek a nagy ország megannyi kis képmásai, melyekben a szív talál valamit, amelyért doboghat”.
Aki azt gondolja, hogy a civil szféra megfojtása az esetleg szabálysértéseket, törvénytelenségeket elkövető formalizált szervezetek elleni fellépéssel kezdődik, az nagyot téved. A szabadságot igazán sárba tipró kormányzatok azok, amelyek a család döntéseit vonják kétségbe, gyermekük nevelésébe beleszólnak, ellehetetlenítik a családi életet, a szülőket a munkahelyeik rabszolgáivá teszik. A kommunizmus éveiben az iskolákat arra használta a diktatúra vezetése, hogy az otthon elhangzottakat kiverje a gyerek fejéből, a szülő természetes tekintélyét (amely természetszerűleg nem a kötelességen, hanem a szereteten alapul) felváltsa egy személytelen, küllemében, lelkületében, gondolkodásában leegyszerűsített formavilághoz való katonás fegyelemmel. Ez az igazi pusztítása a polgári életnek és szabadságnak.
A patriarchális család értékeinek elismerése mellett a konzervatív hisz a személy szabadságában. Hisz abban az individualitásban, amelyet a gyerek a felnövekedése, szocializációja során a szüleitől, nagyszüleitől, tanáraitól, barátaitól, kortársaitól kapott hatások alapján kialakít, egy teljes személyiséggé fejlődve. Ez az individuum önmaga érdekében, saját életére nézve képes szabad döntéseket hozni, jó szándékkal áll a többi emberhez, tisztel és tiszteletet vár el. Ugyanakkor nagyon messze van a csak a saját érdekeit szem előtt tartó, annak érvényesülése érdekében társuló progresszív emberképpel felfogással. Burke hasonlóképpen kritizálja az emberi, csak az egyént szem előtt tartó ambíció jelenségét is. Talán ezért is emeli ki Molnár Attila Károly: „A szkepszissel a hétköznapi élet értékelődött fel. Ezeket a kis szokásokat, társas civilizáltságot nevezik az élet művészetének (savoir vivre; the art of living). E társas civilizáltság − ami a társas életet kellemessé teszi − lényege, hogy másokkal szemben senki sem részesítheti magát előnyben. Ez a civilizáltság csak együttélés (habitude) és társalgás (conversation) által tanulható meg”.
Magyarországon jelenleg közel nyolcvanezer civil szervezet létezik bírósági bejegyzéssel. Sem mozgásterüket, sem kitűzött céljaikat, működésüket nem korlátozza az állam. Ilyenre törvény, rendelet nem született, tömeges adóhatósági ellenőrző hadjárat sem indult meg. Az hoz szégyent a társadalmi szervezetekre, aki visszaél annak lehetőségeivel. Például ha a támogatásokat kölcsönadják, duplán számolnak el költségeket, és a függetlenség, civil elfogulatlanság imázsa mellett politikai akciókat hajtanak végre. Ha külföldi támogatóik szerint mindez rendben van, akkor mondjanak csak sületlenségeket. Bírni fogjuk.
