Nem könnyű darabbal mondana búcsút a japán Hayao Miyazaki a filmezésnek. Az animerendező új filmje, a Szél támad ráadásul nem csak nehézkes, de szokatlan alkotás is: legalábbis nem sűrűn láthattunk eddig életrajzi ihletésű, történelmi japán rajzfilmeket. A vállalkozás Miyazaki hazájában is nagy vihart kavart: a főhős, Jiro Horikoshi ugyanis a japán vadászrepülők főtervezője volt a II. világháború során, például a Mitsubishi A6M Zeroé is, amit Pearl Harbor 1941-es támadása során szép számban vetettek be a japánok. Tevékenysége nagy pusztítást vont maga után, ami viszont ennek a filmnek csak a legvégén jelenik meg. A költői, metaforikus rajzfilm ugyanis elsősorban művészi tervezőként láttatja Horikoshit, akinek a külvilág történései kevéssé voltak fontosak: inkább az számított neki, hogy minél áramvonalasabb, ügyesebben szálló gépeket tervezhessen meg.
Miyazaki hattyúdalában így épp a sztori valós főszereplője, a világháború szorul háttérbe, mint afféle kellemetlen mellékkörülmény, amit Horikoshinak el kell viselnie, ha teljesíteni kívánja álmát. Csakhogy nem művészként kell apolitikusságot fogadnia, mint a diktatúrák megtűrt íróinak, festőinek – Jiro abszolút szerepet vállal a világháborús pusztításban a gépek tervezésével. Ez a dimenzió (fájóan?) hiányzik a filmből, annak csak a végén jelenik meg – ahogy Stőhr Lóránt írja az Élet és Irodalomban: „egyszerre omlik össze minden Dzsiró életében, a háború és a halál élményére azonban költői fátylat von Mijazaki”.
Persze, nyilvánvaló, hogy szándékosságról beszélhetünk: az apolitikus Miyazaki költői hitvallása a film, Jiro Horikoshi szemléletmódja pedig részben az övé – csupán szemgyönyörködtető alkotásokat szeretne letenni az asztalra. Mindez „nem csupán merész elvi/ideológiai állásfoglalás (...), de egyfajta keserű művészi önvallomás is” – jegyzi meg ennek kapcsán Varró Attila a Filmvilágban. De lehet-e, szabad-e azonosságot vonni a békeidők rajzfilmkészítője és a háborús gépezet részeként szolgáló tervező között? Azonos-e felelősségük, megegyeznek-e választási lehetőségeik? Valóban merész gesztus hát Miyazakitól, hogy naiv, jóakaratú művészlélekként ábrázolja Horikoshit, olyan emberként, aki csak a legutolsó pillanatban konstatálta: műveit pusztításra használták.
A költői megközelítésmód lassú építkezést von maga után. Csordogálnak a történések a maguk módján, de nincsenek igazán kiugró, katartikus pillanatok – miközben a néző talán már az elejétől a nagy szembesülést várná. Pedig balgaság Miyazakitól ilyet remélni – a nagy mesélő ezúttal is álomvilágába kalauzol bennünket, még ha a történelmi tabló könnyedén tévútra is vihet minket. Mindez persze akár hibaként is felróható lehet: jóval több fantázia és kevesebb valóság kellett volna a filmbe, sokkal több álomjelenet és kevesebb harmincas évekbeli életkép. Így ugyanis zavaros lehet az összkép: meseként néznénk az alkotást, de az életrajzi jelleg minduntalan olyan hétköznapi eseményeket tár elénk, melyek itt nem is egészen helyénvalóak (azaz nincs szükségük a zsánerre – élőszereplős változatban is ugyanúgy megállnák helyüket). Ezzel szemben fantasztikusak Horikoshi álomjelenetei, melyek során újra és újra feltűnik a nagy példakép, az olasz tervező Caproni.
Az életrajzi szál vegyül egy csodálatos szerelem bemutatásával is: a Szél támad készítése során Miyazaki nem csupán Horikoshi élettörténetét vette alapul, de a A szél feltámadt című, a harmincas években íródott Tatsuo Hori-regényt is. A halálos beteg múzsa itt Naoko lesz, aki még a szanatóriumot is ott hagyja, hogy Jiro mellett lehessen – az önfeláldozó női karakter Miyazaki filmográfiájának egy újabb ékköve. A fiatalok szerelmének bemutatása pedig szintén idilli, elnagyolt – s egyben varázslatos.
A szél- (és repülés-)metaforika pedig rendkívül szerteágazó asszociációkra ad lehetőséget a film során: van, hogy a szereplők kalapját kapja fel, összehozva őket ezzel; máskor épp a hatalmas monstrumok jövőjéről dönt. Vagy a történelem viharába sodródott alakokéról – miként Horikoshit is ide-oda helyezik munkája során, ő pedig megy, amerre kötelessége szólítja. A film egy pontján ugyanakkor mégis szerelmét választja: rohan, hogy a nagybeteg lány mellett lehessen, őrá vigyázhasson. Máskülönben sodródik az eseményekkel – vagyis elfogadja a körülményeket, melyek együtt járnak azzal, hogy álmát valóra válthassa.
„Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra!” – szól a címbe foglalt Paul Valéry-verssor Kosztolányi fordításában, ami ezúttal arra inti a szereplőket: a zord körülmények ellenére is igyekezzenek élni, élni akárhogyan is, még ha körülöttük véres háború is dúl. De tényleg el lehet fordulni szemérmesen a szörnyűségek láttán? Kihasználni a lehetőségeket akkor, „mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra”? Lehet „itt a jövendő lassú-lusta álom”, elfeledkezhetünk a borzalmakról?
Mindezeket a kérdéseket ugyanakkor a film is felveti – még ha egyáltalán nem is adja a néző szájába őket, hagyja, hogy az vesse fel ezeket. Ha pedig olyan animét szeretnénk látni, mely a szörnyűségeket a maguk pőreségében mutatja, érdemes az 1988-as Szentjánosbogarak sírjával tennünk egy próbát. A Szél támad szép, lírikus alkotás, jól illeszkedik Miyazaki életművébe – ugyanakkor elmarad a Chihiro Szellemországban és A vándorló palota zsenialitásától. Azok nagyszerű mesék voltak, ez itt komoly, néha talán túlságosan is komótos alkotás (a két órányi játékidő tényleg sok) – megfontolt, kevéssé játékos. Inkább elegáns – egy életmű lezárására pont megfelelő.
*
A szerző a VS.hu munkatársa
