Tallinn a tengerről
Miután a magyar kormány bejelentette, hogy bezárja észtországi, tallinni nagykövetségét; most Észtország is úgy döntött, megszünteti a budapesti nagykövetséget. Egy igazi lose-lose szituáció, még ha egyébként a történet a diplomácia szokásjogát is követi.
Még július elején közölte Nagy Anna külügyi szóvivő, hogy Mongóliában és Ecuadorban nyílik hamarosan magyar nagykövetség, míg a ciprusi és az észtországi bezár. A keleti nyitáshoz tehát egy távol-nyugati nyitás is bekapcsolódik, csak közben a közeli, rokoni, sorstársi kapcsolatainkat leépítjük. Igen, van úgy, hogy a politikai és gazdasági folyamatok eredményeként nagykövetségeket nyitnak és zárnak be országok, itthon is történtek már nagyobb leépítési és itt-ott nyitási, újranyitási hullámok a magyar diplomáciában. No de Észtország esete azért csak megér egy pár gondolatot.
Számoljuk össze, hány rokon államalkotó nép van a világban (a lassan mainstreammé váló szittya, turáni elméleteken túl). Kettő. A finnek és az észtek. Közülük a finnek, az egykori lesajnált, halszagú rokonok a 20. század folyamán egy eldugott, erdőborította tartományból a világ egyik leggazdagabb, legélhetőbb, legfejlettebb (s ne feledjük azért, legunalmasabb) országát teremtették meg ügyes bel- és külpolitikájukkal.
Kisebbik rokonaink, az észtek szintén nekifutottak a független létnek, de aztán a Szovjetunió évtizedekre bekebelezte őket, miközben ott irtotta, nyomta el az észt kultúrát, öntudatot, ahol csak tudta. A kilencvenes évek eleji függetlenedés után azonban Észtország remek rajtot vett, és azóta is az egyik legizgalmasabb, sok szempontból példaértékű, tanulságos pályát futotta be a kelet-európai posztkommunista országok közül − ráadásul a Szovjetunió terhes örökségével, ezen belül is a nyomasztó létszámú orosz kisebbséggel a hátán, a hatalmas Oroszország közvetlen, apró szomszédaként.
Az egy külön téma, hogy az észt politikai mainstream jellemzően − a többi kelet-európai országtól eltérően − konzervatív-szabadelvű nézeteket vall. Ezt egyes feszültebb helyzetekben akár egy különös turbónacionalista-turbóliberális elegynek lehet nevezni. Az bizonyos, hogy az észt közéletben sokszor szerencsés összetételben keverednek jobboldali-konzervatív nézetek liberális, szabadelvű megközelítésekkel. Az eredmény pedig egy saját kulturális, történelmi hagyományaira dacosan büszke; ugyanakkor politikailag, gazdaságilag, katonailag, technológiailag elkötelezetten a Nyugat és a jövő felé tekintő kis ország megszületése lett.
Nem is kell sokat ragozni a szempontokat. Az észtek rokonaink. Az észtek posztkommunista sorstársaink. Az észtek EU- és NATO-társaink. Van miért együtt küzdenünk ezekben a szervezetekben. Van mit tanulnunk egymástól. Lenne miért összefognunk. Lenne miért kapcsolatainkat tovább (és nem lefelé!) építenünk egy olyan helyzetben, amikor Európának éppen magára kellene találnia a keleti Oroszországgal kapcsolatos újbóli konfliktusban. Az észtek maguk láthatóan nagyon feszülten figyelik az orosz medve mozgását és a nyugati politikai és katonai szövetségek reakcióit.
A diplomácia nem csak követségi költségvetések egyenlegén, a megéri-nem éri meg materiális mérlegén alapszik. Minden apró mozzanat egy-egy politikai jelzés is az adott partner − és az összes többi szereplő − felé. Azzal, hogy 2014 nyarán megszüntetjük a tallinni magyar nagykövetséget, hát, tényleg jeleztünk valamit a világpolitikának. De legalább a kies Quitóban és az izgalmas Ulanbatorban tovább építhetjük a nemzetközi együttműködés rendszerét!
