„Lesállás. Lesállás. Kedves hallgatóim, lesállás.” Mint amikor Szepesi György belesírt a mikrofonba, olyan keserű érzés fogott el, meghallva, hogy Grosics Gyula meghalt; és a szomorú helyzethez igazán az illene, ha most ballonkabátban cigarettáznék nekrológírás helyett, miközben ver az eső, fél kézzel fejem fölé tartok egy szétázott Népsportot, ahogy bejátsszák Kossuth recsegő fonográffelvételét, majd az Egmont-nyitányt.
Grosics Gyula, a dorogi Fekete Párduc, a bányász Bagira, a nyolcvanhatszoros válogatott kapus, a nemzet elhunyt sportolója ugyanis a földim volt. Ha bármikor el kellett helyeznem Dorogot egy partvonalon kívüli közönség szellemi térképén, mindig azt mondtam, hogy Dorog bányászváros és két játékost is – Grosicsot és Buzánszkyt – adott az Aranycsapatnak. Az igazi, régi dorogiak egykor úgy érezték meg a szén szagát a föld alatt, mint a disznók a szarvasgombát. Ha kőszenet láttak, bevadultak, akár csak akkor, ha kétgólos hátrányból jött föl a Dorogi Bányász 2-2-re egy pesti csapat ellen. Innen indult Grosics Gyula, hogy végül a hatodik magyar gól után cigánykereket hányjon a Wembley-ben.
Nos, a szénbánya több mint tíz éve bezárt, ma meghalt Grosics, nem folytatom. Egy identitás kerül lassan referencia-nélküli térbe, hogy végül magára maradjon, mint egy harmincéves kapus utolsó ép ujja. Vagy mint az osztály bénája, aki utoljára marad a csapatválasztáson és betuszkolják a kapuba?
Grosics önéletrajza, az Így láttam a kapuból gyerekkorom legtöbbet forgatott sportkönyve volt, egy időben kívülről fújtam az Amire Háda bácsi megtanított fejezetet. (A Grosics-villa titka sajnos nem volt meg a magyar sportújságírás Szabó Dezsőjétől, Bocsák Miklóstól, hiába volt ez a nyolcvanas évek akkora bulvártémája, mint később Sebők Vili Porschéja.) Csak én már akkor kezdtem dorogi meccsekre járni, amikor Czifferi jutott helyi nyűgös zseninek, kihagyott tizenegyesei nem egy belső vérzést okoztak a pohárevő dorogi szurkolónak. Hányszor hallottam az ügyeletes hétvégi Czivisz-alászaladások után a dorogi pályán a légópince felőli saroknál a korlátot támasztó svejcisapkás alkoholistától át az iskolaigazgatómig, hogy bezzeg a Grosics, a Fekete Párduc!
Grosics azt jelentette, hogy valaha voltunk valakik.
Mert legyen szó fekete-fehér felvételekről vagy színes interjúkról, Grosics Gyula mindig tekintélyt parancsolt. Áradt belőle valami rettentő szimmetria. Nála méltóbb nincs a cerberus címre. (Ugyan már ki mondaná a Grosics kapus-válogatottsági számát megdöntő, szürke macinaciban Magnumot nyaló Király Gáborra, hogy cerberus? Ő portás.) Grosics Gyula mélyen tradicionalista karakter volt, ugyanakkor mégis forradalmasította szakmáját: kifutott, negyedik hátvédként viselkedett, hangosan irányította a védelmet. Úgy definiálta újra a kapusság kereteit, mint a Depeche Mode a szintipopot, és további hasonlósága a brit együttessel, hogy egyként szerették-szeretik a fekete fellépő szerelést.
Grosicsot kamaszkorában papnak szánták, talán innen a mély vonzalma a fekete dressz iránt. Itt olvasható, miként mutatkozott be tizennégy és fél évesen a Dorog felnőtt csapatában vasárnapi ministrálás helyett, hogy aztán ha vihar volt, ha esett a hó, ha sütött a Nap, éveken át őrizze a bányászcsapat kapuját. 1945-ben Grosiccsal jutott fel a piros-fekete Dorog az első osztályba, a magyar futball történetének első és sokáig egyetlen falusi – helyesebben nagyközségi – csapataként, egészen a Felcsút tavalyi feltöréséig.
Persze a Dorog mögött ott állt a bányatröszt, de így se tudták megtartani az őstehetség kapust, aki 1947 nyarán a budapesti MATEOSZ-ba – a többpárti totalitarizmus korában már kezdtek mindenféle szervetlen neveket adni a csapatoknak – igazolt, hogy aztán 1947. augusztus 20-án bemutatkozzon a válogatottban. Hosszabb megszakításokkal tizenöt éven át, az 1962-es chilei világbajnokságig kezdődött Grosics nevével a nemzeti tizenegy összeállítása. 1950-től védett a hadügyminisztérium csapatában, a – hátborzongató ezt leírni – világ egyik legjobb akkori klubcsapatában, a Budapest Honvédban. Persze könnyű volt Farkas Mihály klubjának, mert egyszerű besorozással draftolta a legjobb magyar játékosokat.
A veretlenül bajnokságot nyerő, Puskással, Kocsissal, Bozsikkal felálló klubcsapatra épült az Aranycsapat, a négy éven át veretlen válogatott, amelynek grundokon edzett kültelki tikitakájától elalélt az egész futballvilág. Az akkori magyar eredmények – 1952-es olimpiai bajnoki cím, az évszázad mérkőzésén 6-3-as győzelem a hazájukban addig veretlen angolok ellen, a visszavágón 7-1 – felidézéséhez hasonló nosztalgia már csak akkor tölti el a magyar gyerekeket, ha az iskolai történelmi atlaszban számolják a magyar tengereket.
Csak aztán jött a futball-Trianon, az 1954-es berni vébédöntő, a 3-2-es vereség az NSZK-tól. Mert az esőben a németek spéci Adidas-cipőkben játszottak, vagy mert a Wehrmacht-készletekből hátramaradt amfetamin-készlettel doppingoltak, vagy mert a döntő előtt egész éjjel fúvós zenekar fújt a magyar játékosok ablaka alatt, vagy mert a játékvezető nem adta meg a sérülten játszó Puskás gólját. Persze, ha megnyerjük a labdarúgó-világbajnokságot, lehet, hogy a nyolcvanas évek végéig sztálinizmus van Magyarországon, mert a hangulatjavítás miatt nem tör ki az ötvenhatos forradalom.
Hazatérve Grosicsot kémkedéssel vádolták, eljárás alá vonták, egy évet ki kellett hagynia, miképp a Budapest Honvédből is távoznia kellett. Tatabányára helyezték, itt védett pályafutása utolsó hat évében. Nagy fájdalma volt, hogy sohasem védhetett a Ferencvárosban, ezért nevezhetjük a magyar futballtörténet egyik legszebb gesztusának, amikor 2008-ban Grosics Gyula bácsit hivatalosan is leigazolta a Ferencváros, és tetőtől talpig feketében néhány másodpercre a Fradi kapujába állhatott a Sheffield United ellen. Ha nem is csípte el újra vetődve Mortensen fejesét, egy hazaadást visszapasszolt.
Ekkor lépett utoljára pályára.
És milyen tragikus, és valahol mélyen magyar, hogy a valaha élt legjobb magyar kapusról soha nem egy nagy védése jut elsőre eszembe.
Hanem ahogy az esőben, Helmut Rahn lövése után Grosics eldobja magát, gól, és a magyar kapus csak csúszik tovább a sárban, mert „mindent valami nagy magányba zár, szennyesen és puhán a sár, a sár”, amely sorokat mintha csak a berni vébédöntőről írta volna Babits a Zengő légypokolban.
Kopogtatom a sorokat, miközben a szakkommentátor Bánfi János éppen azt mondja a tévében: „Hajszálon múlt, hogy nem kerültek egygólos hányásba”.
Sírok.
