Létezik egy olyan feltevés is, mely szerint a népek mind erőteljesebb kölcsönös egymásra hatása – a kereskedelem, a befektetések, a turizmus, a média, az elektronikus kommunikáció révén – közös világkultúrát teremt. A közlekedés és a kommunikációs technika haladása valóban egyszerűbbé és gyorsabbá tette a pénz, az emberek, az ismeretek, a gondolatok és a képek mozgását a világban. Kétségtelen, hogy felsorolt területeken növekedett a nemzetközi forgalom. Nagyon is kétséges azonban e megnövekedett forgalom hatása. A kereskedelem vajon növeli vagy csökkenti a konfliktusok valószínűségét? Az a feltevés, mely szerint csökkenti a nemzetek közötti háború valószínűségét, legalábbis nem igazolt, viszont tömérdek bizonyíték akad az ellenkezőjére.

A nemzetközi kereskedelem jelentősen bővült az 1960-s és 1970-es években, a következő évtizedben pedig véget ért a hidegháború. 1913-ban például a nemzetközi kereskedelem rekordmagasságokban járt, egy-két évre rá pedig a nemzetek már példátlan méretekben mészárolták egymást. Ha az akkori csúcsszinten lévő nemzetközi kereskedelem nem tudta megakadályozni a háborút, akkor milyen más körülmények között lenne erre képes? A tapasztalatok egész egyszerűen nem támasztják alá azt a liberális, internacionalista elgondolást, mely szerint a kereskedelem elősegíti a békét.

A kilencvenes években készült elemzések még inkább kérdésessé teszik e feltevést. Az egyik tanulmány végkövetkeztetése szerint „ a kereskedelem bővülő szintje… rendkívül megosztó erő lehet a nemzetközi politikában”, és „nem valószínű, hogy önmagában a bővülő kereskedelem enyhíti a nemzetközi feszültségeket, vagy elősegíti a nagyobb nemzetközi stabilitást.” Egy másik tanulmány szerzői kifejtik, hogy a kölcsönös gazdasági egymásrautaltság túlzott mértéke egyaránt „egyaránt vezethet békéhez vagy háborúhoz, attól függően, hogy a felek a jövőben milyen mértékű kereskedelemre számítanak.” A kölcsönös gazdasági egymásrautaltság csak olyankor segíti elő a békét, „amikor az államok arra számítanak, hogy a kereskedelem magas szinten folytatódik a belátható jövőben is”. Ha az államok már nem reménykedhetnek abban, hogy a kölcsönös gazdasági egymásra utaltság mértéke a jövőben változatlan marad, akkor a valószínűsíthető eredmény: maga a háború.

A fenti megállapítás, mely szerint a kereskedelem és a kommunikáció nem teremthet békét s nem alakíthat ki közös álláspontot, egybecseng a társadalomkutatók megfigyeléseivel. A szociálpszichológia különbözőségelmélete szerint az emberek azzal definiálják magukat, ami egy adott kontextusban megkülönbözteti őket másoktól: „az ember mindig olyan fogalmakkal írja le önmagát, amelyek megkülönböztetik másoktól, különösen a maga megszokott társadalmi környezetében lévőktől… Egy pszichológusnő más foglalkozású nők közt pszichológusként, férfi pszichológusok közt pedig elsősorban nőként határozza meg önmagát.”

Az emberek azzal definiálják magukat, ami megkülönbözteti őket másoktól. Amikor a kiterjedt kommunikáció, kereskedelem és utazások megsokszorozzák a civilizációk közti kölcsönhatásokat, az emberek egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak civilizációs identitásuknak. Két európai, egy német és egy francia saját kapcsolatukon belül németként és franciaként fogják azonosítani egymást. Két európai, egy német és egy francia, ha két arabbal, mondjuk egy szaúd-arábiaival és egy egyiptomival kerülnek kapcsolatba, európaiként fogják meghatározni magukat, és arabként a másik kettőt. Az észak-afrikai bevándorlókkal szemben a franciák ellenségesek, az európai katolikus lengyeleket viszont készséggel befogadják. Az amerikaiak jóval elutasítóbbak a japán, mint a kanadai vagy európai befektetésekkel kapcsolatban. Amint Donald Horowitz rámutatott: „Nigéria keleti részén egy ibo néphez tartozó ember lehet az overi, és lehet az onitsa törzs tagja; Lagosban ugyanő egyszerűen ibo marad; Londonban viszont nigériai, New Yorkban pedig afrikai.” A szociológiában a globalizációelmélettel kapcsolatban hasonló következtetések fogalmazódtak meg: „egy mindinkább globalizálódó világban – melyet civilizációs, társadalmi és egyéb szintű kölcsönös függés, valamint ezek általános számontartása jellemez – erősödik a civilizációs, társadalmi és etnikai öntudat.” Az egész világra kiterjedő vallási újjáéledés, a „visszatérés a szentséghez” válasz arra a szemléletre, mely a világot „egyetlen helyként” fogja fel. (…)

Teljességgel lehetetlen, hogy a hinduk és a muzulmánok megoldhassák egy Ayadhyában felépítendő templom vagy mecset problémáját, lett légyen az két különálló, vagy akár egyetlen – templomot és mecsetet egyszerre képviselő – szinkretikus épület. Nem lehet könnyen megoldani azt az egyszerűen területi problémának tűnő kérdést sem, mely Koszovót illetően merült fel az albán muzulmánok és az ortodox szerbek között, de példának vehetnénk a zsidók és arabok Jeruzsálem felett folytatott huzakodását is. Mindez azért van így, mert e helyeknek mély történelmi, kulturális és érzelmi tartalmuk van mindkét oldal szemében. Ehhez hasonlóan nem valószínű, hogy a francia hatóságok, illetve – más részről – a muzulmán szülők elfogadnának egy olyan kompromisszumot, mely megengedné, hogy a muzulmán iskolás lányok – mondjuk, minden másnap – hagyományos öltözetben mehessenek iskolába. Az ezekhez hasonló kulturális kérdések mindig igen-nem, minden-vagy semmi választ követelnek.

Megállapíthatjuk: a konfliktusok mindenütt és mindenkor jelen voltak és jelen vannak. Az emberi természethez hozzátartozik a gyűlölet. Az embereknek szükségük van ellenségekre, legyenek akár üzleti versenytársak, akár köznapi vetélytársak, akár politikai ellenfelek; az emberek mindenképp igénylik őket, hogy meg tudják határozni önmagukat és motivációt nyerjenek. Természetszerűen nem bíznak meg egymásban, mások másságát fenyegetésnek látják, képességnek arra, hogy nekik ártsanak. Egy konfliktus megoldása, egy ellenség eltűnése olyan személyes, társadalmi és politikai erőket szabadít fel, melyek nyomán újak keletkeznek. „A »mi« szemben a »másokkal« tendencia a politikai küzdőtéren szinte egyetemes jelenségnek mondható” – mondja Ali Mazrui. A modern világban pedig az „ők” megjelölés egyre inkább a más civilizációhoz tartozó emberekre vonatkozik.

*

(Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, 2008. 96-97. és 204-205.)