Megrázó fotóanyagot állított ki az I. világháború kitörésének 100. évfordulójához kötve a berlini Német Történeti Múzeum. Herlinde Koelbl német fotóriporternő 2008-ban majdnem 70 évesen vágott neki a világnak, hogy katonai céltáblákat fotózzon. Kortárs képek változó arcú ellenségekről és a harc vérfagyasztó logikájáról egy háborús jubileumon.

Targets, azaz célpontok. Ez a szó kiabál Berlin-szerte egy plakátról. Herlinde Koelbl május elején kiállított projektjének címétől, a plakát látványától is ledermed az ember − a kiállítás után pedig letaglózva mered maga elé. Ecce homo.

Hogyan képezik ki a katonákat? Milyen terepen gyakorlatoznak békeidőben a különböző országokban? Milyen képzelt ellenségre céloznak tudva, vagy tudat alatt, amikor rutinszerűen szitává lőnek egy céltáblát? Ezekkel az alapkérdésekkel vágott bele a kutatásba az akkor közel 70 éves fotóriporternő, de 6 év alatt ennél sokkal mélyebbre ásott.

A Targets anyagának kedvéért közel harminc országban kérvényezett, kilincselt, menetelt addig, amíg be nem jutott katonai kiképzőközpontokba, gyakorlóterepekre. Elment az USA-ba, Brazíliába, Norvégiába, Mongóliába, Oroszországba, Kínába, de még az Egyesült Arab Emirátusokba és Afganisztánba is, magyarországi kép viszont nincs a kiállításon.

Az utak megszervezésében szükség esetén a német védelmi minisztérium is segítette, de volt, hogy ez sem bizonyult elégnek. Többnyire nyilván gyanakodva fogadták: az Egyesült Arab Emirátusok esetében 4, Oroszországban 2 évig kellett diplomáciai segítséget is latba vetve lobbiznia, hogy egyáltalán fotózni engedjék. Észak-Koreába minden kitartása ellenére sem jutott be.

De miért érdekel egy sikeres, ma 74 éves fotóriporternőt elismerése csúcsán pont a harctér? Mit keres a céltáblákban, mit akar látni/láttatni? A német Die Zeit-nek adott interjúban április végén azt mondta, harminc évig pihent benne a téma. A hetvenes években a német hadsereggel kapcsolatos fotóprojekten dolgozott, amikor egy gyakorlati terepen véletlenül belefutott egy szétlőtt céltáblába. Lefotózta. A képet sosem használta, de beleégett az emlékezetébe. A halál és az erőszak szimbólumát látta benne. A harc, a háború békeidőben is dolgozó logikáját. Az ellenség tetszőlegesen változ(tathat)ó arcát.

Herlinde Koelbl világszerte hasonló, dokumentarista igényű projektjeivel szerzett elismerést. Korábban évekig vizsgálta például azt, hogyan változik a hatalom hatására vezető német politikusok arca, karaktere (Spuren der Macht), máskor német lakásenteriőröket vett sorra (Das deutsche Wohnzimmer). A Targets fókuszai a célpontok voltak, de a fókusz idővel tágult. Herlinde Koelbl látva a mai harctéri gyakorlatot hamar rájött, hogy a statikus céltábla szimbólumát meghaladta az idő: a katonák ma már a modern szimulációs rendszerekben gyakorlat közben maguk is élő célpontok. Anonym interjúkat vett fel velük, portrékat készített róluk, a hat év anyagából pedig egy sokkoló videóinstallációt is összeállított. Nem mond ítéletet a hivatásos katonákról, inkább tőlük kiragadott idézetekkel üzen: „A gyilkolás a munka része”; „Sosem vagy élőbb annál, mint amikor szembetalálkozol a halállal”; „Amíg ember él a földön, háborúk mindig lesznek. Naivitás mást gondolni”… és így tovább.

És ha ez nem lenne elég, képekkel körbevezet ott, ahol a madár se jár. Az anyagból kiderül, hogy az amerikai katonák Hollywoodból kiszanált díszletek között, egy nem létező közel-keleti városban tanulják a közelharcot, a japánok pedig szürreális betonfalvakban készülnek fel egy ismeretlen helyen vívandó háborúra. Svájcban egy békebeli falunak látszó terep a gyakorlati harctér, Franciaországban, egy szintén gyakorlóterepnek használt faluban viszont hatvan évvel a II. világháború befejezése után is német nevű ellenséges utcákon zajlik a kiképzés. Hasonló döbbenet érte a fotóst hazai terepen, Németországban is: egyik fotója egy fekete férfit ábrázoló, szétlőtt céltáblát örökít meg.

A kijáratnál, jól látható helyen az egyik katonától vett idézet kiált a falon pont úgy, ahogy Berlin-szerte a Targets plakátok: „A háborúk a politikusok sakkjátszmái, és mi vagyunk a bábuk”.