Mit gondolnak a Krímről? − szól a szavazókörzeti elnök első kérdése hozzánk, a híg és gyenge ukrán kávé miatt még kissé álmos választási megfigyelőkhöz, miközben beregisztrálnak minket útlevelünk és hivatalos, ukrán nyelvű névjegyünk alapján. Hirtelen nem tudom, mit mondjak: azt, hogy nincs álláspontunk, vagy mivel a nemzetközi jog szerint a Krím Ukrajna része, mondjam azt, hogy a félsziget Kijev fennhatósága alá tartozik és remélem, hogy minél többen fognak szavazni? Nincs idő kontemplálni a dolgon, végül a válasz elsikkad; úgyis azt az útmutatást kaptuk, hogy a személyes véleményünket firtató kérdésekre nem szükséges (sőt nem is igazán szabad) válaszolni; a médiát pedig, ha ki akar húzni belőlünk valamit, irányítsuk át a központhoz azzal, hogy hétfőn ott kiadnak egy hivatalos közleményt, azzal értünk egyet.

Az ukrán kávé híg és gyenge – és habár megittuk, mégiscsak első dolgunk az, hogy keressünk egy kávézót. Mégsem szoktunk hajnalban kelni vasárnap. Most azonban nyolcra oda kellene érnünk valamely dnyipropetrovszki szavazókörbe, a nyitásra. Van tolmácsunk, s egy sofőrünk, aki egész nap visz minket oda, ahova szeretnénk – nem fogjátok kitalálni; igen, egy nagy, fekete autóval. Szóval elsőként egy kávézóhoz igyekszünk: amelyiknél kiszállunk, az viszont csak nyolckor nyit – épp háromnegyed nyolc van, sietnünk kellene, hogy odaérjünk az első szavazókörbe, úgyhogy ejtjük a kávézós projektet. Majd később. A mi szervezetünk, a Comittee for Open Democracy 77 megfigyelőt küldött Ukrajnába, ami csak töredéke az országba érkező 1400 választási megfigyelőnek. A két legnagyobb csoportunk Donyeckbe és Odesszába ment, mi hárman érkeztünk Dnyipropetrovszkba, a csoportvezetőnkkel együtt négyen vagyunk, plusz két tolmács.

Ukrajnában még létezik kampánycsend, olyannyira, hogy nem pusztán tilos agitálni a választás napján, hanem a korábban kitett plakátokat is le kell szedni – és ráadásul ezt be is tartják. Mint azt korábban írtam, a kelet-ukrajnai Dnyipropetrovszk egyértelműen Ukrajna-pártinak tűnik. És csendesnek. A választásokat megelőző estén triatlonverseny ér véget és hirdetnek eredményt; az emberek sörözni, vacsorázni, korzózni mennek – a Dnyeper-parti sétány a leghosszabb városi folyóparti korzó Európában. A Marx Károlyról elnevezett úton ugyan reklámoznak tokaji furmintot, a folyóparti borszaküzletben viszont nem kapni magyar bort.

Az esti sörözés közben odafordul hozzánk a szomszéd asztalnál eszegető szerelmes pár, és megkérdezik, honnan jöttünk. Mint kiderül, először arra tippeltek, németek vagyunk. A második kérdésük az, hogy mit keresünk itt, ahonnan épp mindenki igyekszik elmenekülni. Választási megfigyelők vagyunk – szól a válasz. Ennek kapcsán a párocska szépen összeveszik: a fiú Petro Porosenkót támogatja, a lány a dnyipropetrovszki születésű, itt is szavazó Timosenko híve.

Hazafelé a taxis elmondja, hogy mindenki azt hiszi, háború van errefelé. Még az Izraelben lakó anyukája is azzal hívta fel, hogy meg tudja-e látogatni, vagy már lőnek. Nem, mama, nyugodtan jöhet – nyugtatta meg az amúgy a némi lövöldözéssel valószínűleg nem elijeszthető anyukát a sofőr. Az azonban látszik, hogy az emberek nagyon készülnek a választásokra. Rengeteg autón lobog kis ukrán zászló, még a kiülős helyre tűzifát hozó kis motoros járgányra is kitűzték a sárga-kék lobogót. Akárkit kérdezünk, senki nem akar átigazolni az oroszokhoz, és a túlnyomó többség Porosenkóra szavaz.

A Lenin-szobor helyén nem tátong bombatölcsér, ellenben hirdetési felület lett:

A pénteki eligazító fejtágítón kaptunk egy rakat papírt, köztük hat meglátogatandó szavazókör listáját. Vasárnap reggel tehát az elsőhöz igyekszünk. Sokan hordanak népviseletet az utcán, úgy mennek szavazni. Az első szavazóhelyiségben viszont, ahol a Krímre vonatkozó kérdést nekünk szegezték, kiderül, hogy nem szavazókörök listáját kaptuk meg, hanem a körzetek központjának címeit – magyarán itt csak koordinálnak és adminisztrálnak, szavazni senki nem fog. Az elnök szívesen elkísér minket körzete bármely szavazókörébe, és a listájukat is odaadja, de más körzetek szavazóköreinek címeit nem tudja odaadni. Az viszont kiderül, hogy minden szavazókör iskolákban kapott helyet. Gyors tanakodás után úgy döntünk, elkísértetjük magunkat a legközelebbi szavazókörbe – a nyitást már úgyis lekéstük, így nem tudjuk megállapítani, hogy minden bizottsági tag jelen volt-e, illetve hogy bárki megpróbálta-e megakadályozni a nyitást – bár utóbbi kérdés csak keletebbre releváns.

Miközben megszüljük a hogyan továbbot, érkezik a kávé, kiderül, hogy egyikünk hivatalos névjegyét a szervezők még Kijevben elcserélték, így átminősítjük tolmáccsá, a szavazókörzeti elnök pedig tart nekünk egy gyorstalpalót a városról.

Az első szavazókör egy iskola második emeletén van, a tornateremben. Minden rendben, végigkérdezzük, amit végig kell (van róla egy lista): a regisztrált szavazók száma, azok száma, akik addig szavaztak, mennyien kértek mozgóurnát, mennyien regisztráltak az utolsó harminc napban, voltak-e már helyi, illetve nemzetközi megfigyelők (a legtöbb helyen a pártok külön megfigyelőt is küldenek, és általában nemzetközi megfigyelők sem csak mi járunk a szavazókörökben), a bizottsági tagok közül mennyien voltak hasonló szerepben előző választásokon, van-e, aki nincs jelen közülük (a legtöbb helyen egy ember hiányzik, ez gyakran a kommunista párti tag); megkaptak-e minden megfelelő információt a központtól időben, illetve történt-e bármilyen incidens.

Aztán megállapítjuk, hogy vannak-e nagy sorok (nincsenek), látjuk-e jelét bármilyen választási csalásnak (nem), jelen van-e bármiféle erőszakszervezet tagja (van, ahol igen, de nem szól bele semmibe), s hasonlók. Majd a kérdésekre a választ sms-ezzük a pénteki eligazítón kapott ukrán sim-kártya segítségével a szervezetünk választási megfigyelési központjába, egy útmutató alapján; egy sms kb így néz ki: „1a2b3c4a5y6n7y8n9n10n11y12b13c”. Ezt a központban dekódolják.

Az első körzet után azonban jelezzük a központnak, hogy nem szavazókörök listáját kaptuk. Majd arra jutunk, minden központban kérni kell, hogy vigyenek minket el egy-egy szavazókörbe. Végül elmegyünk a tolmácsunk szavazókörébe, hogy ő is szavazhasson – itt két legyet ütünk egy csapásra, mivel egy iskolában egymás mellett két szavazókör is van. Majd elmegyünk a városon kívülre, egy faluba, hogy a sofőr is szavazni tudjon, s végül egy közbeiktatott körzet után az egyébként angoltanárként dolgozó tolmácsunk munkahelyére megyünk ebéd után. A kocsiban az EP-választásokat froclizzuk, az épp az EU-ba igyekvő, patrióta Ukrajnával tartó tolmácsunkon látszik, hogy most épp valami új dologgal találkozik. Úgyis végig azt kérdezgette, hogy szerintünk ez a választás demokratikus volt-e. Igyekeztünk nyugtatni, hogy persze, és azért a demokrácia sem olyan, hogy egy ideális típusa volna.

Este is megtekintünk egy utolsó szavazókört, hogy lássunk egy zárást. A kolléga azt találgatja, ki lehet a Pravi Szektor delegáltja, mondjuk az utolsó szavazókörben nem nehéz kitalálni. A végeredmény szerint 70 százalék felett van a részvétel országosan, Dnyepróban 56, Donyeckben 14. Első körös győzelem Porosenkónak, a Csokikirálynak: azon gondolkodunk este sörözvén, hogy újra kell írni Arisztotelészt, már ami az oligarchia megítélését illeti. Második Timosenko. Klicsko polgármester lett Kijevben. Dnyipropetrovszkban senki nem zavartatja magát, álmos vasárnap este van. Hétfőn dolgozni, tanulni mennek az emberek. Az élet megy tovább a túl közeli Keleten is.